Hidrológiai tájékoztató, 1970 június

Dr. Bolberitz Károly: Fémlemezből készült ivóvíztartályok és higiénés követelményeik

Viszonylag könnyű a védekezés a rétegképződés ellen is. Ha a tárolás alatt bekövetkező tartozékos szénsavveszteség következtében sókiváltás történik, ezek a túlnyomó részben hidrogénkarbonátból álló sók híg sósavban könnyen oldódnak, így az ezzel való lesúrolás, vagy kisebb tartályok esetén a híg sósavval való feltöltés után a sók rövid idő alatt könnyűszerrel eltávolíthatók. Ugyancsak egyszerű viszonylag a védekezés a baktériumos beszennyeződés esetén. A tartály falainak lemosása fertőtlenítő oldattal (5%-os klórmeszes oldat), vagy kisebb tartályok esetében a tartály megtöltése fl.1% szabad klórtartalmú oldattal, majd ennek leürítése néhány órás behatás után kielégítő megoldást biztosít. A legnagyobb problémát a korrodáló jellegű vizek okozzák. Ezek a vasfalazatot azonnal megtámadják. A savanyú kémhatású vizek által oldott vas a tárolt víz minőségét rontja, a vizet fémízűvé, rozsdaszínűvé, élvezhetetlenné teszi. A vashidroxid egy része már a tartályban kiválhat és terjedelmes fenékiszapot képezhet, amelyben különféle mikroszervezetek, elsősorban vasbaktériumok telepednek meg. Hasonló kellemetlenségek jelentkeznek a vezetékekben, ahol ez a lerakódás dugulásokhoz vezet. Ezek a kellemetlenségek a már eredetileg is vasat, avagy mangánt tartalmazó vizeknél is jelentkezhetnek és fokozott nehézséget jelentenek ott, ahol a vizet (mint pl. a hajóknál) hosszú ideig kell tárolni. Mindezek mellett a korrodáló vizek idővel kilyukasztják a vastartályok vasfalát, ami a tartályok rendszeresen visszatérő javítását, majd elkerülhetetlen cseréjét követeli meg. Védőbevonatok A vastartályok falát tehát mindenképpen védeni kell a korrózióval szemben. A védekezés egyik módja az, hogy a tartályt olyan anyagból készítik, melyet a víz kevésbé támad meg, pl. vörösréz, újabban króm és nikkel tartalmú saválló acélok. Ezek azonban viszonylag drága megoldások. Olcsóbbak a kész tartály felületére a helyszínen felvitt védőrétegek. Az idők folyamán a védőbevonatok készítésének számos módja alakult ki. Az ajánlott eljárások mindegyikének megvan az előnye és a hátránya. Ez okból ma még nehéz lenne eldönteni azt, hogy melyik a legtökéletesebb. Az elterjedtebb védőbevonatokat az alábbiak szerint lehet csoportosítani : 1. fémbevonatok és felületkezelések; 2. cement- habarcsbevonatok; 3. rozsdagátló olajfesték-bevonatok; 4. aszfalt- kátránybevonatok; 5. gumi-, műgumibevonatok; 6. műanyagbevonatok; 7. keverék bevonatok; 8. műanyagfóliák. 1. A legrégibb korrózió elleni bevonó eljárás a vaslemezeknek nemesebb fémmel: ónnal, cinkkel való bevonása. Míg régebben a melegen felvitt ónbevonat volt a divatosabb, újabban inkább a cinket alkalmazzák védőanyagként. A fém felvitelének módja különböző lehet. A galvanizált cinkbevonatok úgy látszik, kevésbé váltak be. Műanyag védőréteg alá azonban ajánlják ezt a cinkbevonatot is. A meleg eljárás során, az olvasztott cinkbe mártáskor a vas felületén pórusmentes Fe—Zn övezet keletkezik, amely akkor is védi a felületet, ha a föléje alkalmazott festékréteg károsodik. Ujabban sok helyen nagy nyomású porlasztással viszik a cinket a vasfelületre, 0,25 mm-es rétegvastagsággal, néha több rétegben. Egy ilyen bevonattal ellátott tartály 30 éve üzemel javítás nélkül, és korrózió sehol sem volt észlelhető rajta. A jó eredménynek azonban előfeltétele az, hogy a vas alapot megfelelően előkészítsék és a cinkréteg tökéletes tapadását biztosítsák. Ugyancsak gondos, kémiai előkészítés szükséges a cinkezett felületen, ha erre további festék vagy műanyag védőréteget kívánunk felvinni. A vaslemezek egyéb felhasználása során alkalmazott felületkezelések közül a víztartályoknál úgy látszik a foszfátozás válik be a legjobban. Az eredményes kezeléshez itt is nélkülözhetetlen a kezelendő felület megfelelő előkészítése: a hengerlési reve teljes eltávolítása, a teljesen száraz felület stb. A foszfátozás annyira elterjedt akár önmagában, akár más védőréteg alatt, hogy a közlések szerint az USA-ban a víztartályok 70%-a foszfátozott vaslemezből készül. Van olyan kutató is, aki hatóságilag kívánja előiratni azt, hogy vízhez csak foszfátozott felületű vaslemezt használjanak. 2. Az utóbbi években mind többen ajánlják és alkalmazzák a cement- és a habarcsbevonatokat a vízzel érintkező vas- és acélfelületek védelmére. A gyakorlatban inkább csövek belső és külső felületének bevonására használják a cementet és a habarcsot olyan esetekben, midőn másfajta védőréteg felvitele körülményes, vagy megoldhatatlan. Ilyen körülmények között a tartályok cementtel vagy habarccsal való bevonására csak egészen kivételesen kerül sor. 3. Régóta használt és bevált eljárás a mínium alapanyagú rozsdavédő festékek használata a vasfelület védésére. Bár az újabb vizsgálatok szerint az ólom kioldódása csak kezdetben észlelhető, és később ez teljesen megszűnik, a míniumos felület fölé minden esetben más, nem ólomtartalmú festék-, vagy kátrányréteget szokás felvinni. A nyersanyaghiányos időkben alkalmazott különféle más alapanyagú védőfestékek rozsdavédő hatása csak részleges és vitatott. Ujabban viszont jó eredményt értek el cinkpor tartalmú olajfestékekkel. 4. A korrozív vizekkel szemben legelterjedtebben alkalmazott védőanyag a kátrány és az aszfalt. A bevonandó felület nem kíván különösebb előkezelést, az anyag jól tapad. A kátrány állandóbb és vízállóbb, mint az aszfalt, de melegben könnyebben folyósodik, hidegben könnyen reped. Ujabban egy ún. kátrány-zománcot dicsérnek, mely a hőmérsékletváltozásoknak a legjobban ellenáll. Vízcsövek és víztartályok belső felületén azonban ezek az anyagok nem használhatók, mert kellemetlen ízt adó anyagok oldódhatnak ki belőlük. Egyedül a német gyártású „Inertol" az az aszfalt alapú bevonó anyag, amely nem befolyásolja hátrányosan a víz ízét. 5. Viszonylag ritkán alkalmazzák a tartályok védelmére a természetes vagy a mesterséges gumi- és klórkaucsukbevonatokat. Fő előnyük e bevonatoknak a kis számú közlések szerint nemcsak biztos védelmük a víz kémiai behatásaivat szemben (szabad klór, erősen savanyú vizek), hanem ellenálló képességük az esetleges eróziós hatásokkal szemben. Hátrányuk viszont, amit ugyan csupán a gumiból készült vízcső tömítőgyűrűknél tapasztaltak (ami azonban a víztárolóknál fokozottan jelentkezhetik), hogy az ubiquiter Streptomyces féleségek a gumi anyagát (valószínűleg az akcelerátorként használt diszulfid-féleséget) megtámadják, táplálékul használják, minek következtében a gumi foszladozóvá válik. 6. Mindezeket a védőanyagokat azonban a jövőben úgy látszik teljesen ki fogják szorítani a különféle műanyagok felhasználásával készült védőbevonatom A legtöbb műanyag nagy kémiai ellenállóképessége, nagy elektromos ellenállása és kedvező fizikai tulajdonságai igen vonzóvá teszik ezeknek az anyagoknak felhasználását a vaslemezekből készült ivóvíztartályok belső és külső felületének bevonására. Alkalmazási módjuk a fal bevonására különböző. Leggyakoribb a festékszerű alkalmazás. Ennél a felhasználási módnál a kész műanyag alapanyagot megfelelő hígító oldószerekkel, töltőanyagokkal, esetleg a száradást gyorsító anyagokkal és színezékkel keverik, és ecsettel, hengerléssel, rádörzsöléssel vagy porlasztással, esetleg ráöntéssel (mártással) viszik a felületre egy vagy több rétegben, a megkívánt 40—150 mikron rétegvastagságban. (A ráöntéssel kialakított védőbevonatot a teljesen zárt tartályoknál alkalmazzák oly módon, hogy a folyékony anyagot betöltik a tartályba, a tartályt azután ide-oda mozgatják, forgatják, hogy az anyag az egész belső felülettel érintkezzék, végül a felesleget kiöntik, illetve átöntik a következő tartályba.) Ha nem csupán korrózió-védelemről van szó, hanem szigetelésről, repedések, hiányosságok kitöltéséről is, 25