Hidrológiai tájékoztató, 1970 június

Dr. Bolberitz Károly: Fémlemezből készült ivóvíztartályok és higiénés követelményeik

akkor a védőréteg alá, rendszerint ugyanolyan alapanyagú kittet használnak, melyet késsel vagy bőrrel visznek a felületre. 7. Gyakran alkalmaznak műanyag keverékeket, kopolimerizátumokat, sőt a védendő felületen végbemenő polimerizációt. Ez utóbbi esetben csak részlegesen, kisebb molekulasúlyig polimerizált alapanyagból indulnak ki, melyet a helyszínen közvetlenül a felhasználás előtt kevernek össze a megfelelő katalizátorral, akcelerátorral és ily módon magán a védendő felületen fejezik be a polimerizálást. A végleges helyen képződött műanyag egy óriás molekulának tekinthető, és a szakértők szerint a legtökéletesebb védelmet biztosítja. 8. Több helyen fólia formában alkalmazzák a műanyag védőréteget. Ez az alkalmazási forma kezdetben a védőgátaknál és földgátakkal körülvett tárolóknál terjedt el, de annyira bevált, hogy medencés tárolóknál is kezdik már alkalmazni őket, elsősorban betonmedencéknél. Ennél az alkalmazási módnál a műanyagfóliából ki kell szabni, és ki kell alakítani a megfelelő térbeli formát (rendszerint a helyszínen), és ezzel kell borítani a védendő felületet. A forma kialakítása során természetesen lemezdarabokat kell jól záróan egymáshoz kapcsolni, ami vagy ragasztással történik (pl. a polivinil fóliáknál), avagy melegen való összeolvasztással, hegesztéssel (pl. a polietilén hártyák esetében). A hártyáknak igen nagy előnye, hogy az alap nem kíván különleges előkezelést, tisztítást, ami a leggyakoribb hibaforrása a bevonat-hártyaleválásoknak. Minthogy a kész hártyát használjuk fel, a helyszínen semmiféle folyamat nem játszódik le, amiben hiba fordulhatna elő. A kész formadarab vízzárás szempontjából szükség esetén előre megvizsgálható. Egyetlen hátránya, hogy bizonyos esetekben néhány év alatt elöregszik a hártya, és azt ki kell cserélni. Az öregedést valószínűleg a hőmérsékleti behatások gyorsítják, valamint az is, hogy a felületet váltakozva hol víz, hol levegő hatása éri. Alapanyagok, segéd- és mellékanyagok A védőbevonatok létesítésére szolgáló festékek, lakkok készítésére a legkülönbözőbb műanyagokat használják alapanyagként. Legjobban elterjedtek és leginkább ajánlottak az epoxi és a polivinil csoportba tartozó műanyagok, de használják még ezeken kívül a fenolgyantákat, a polietilént, polisztirént, poliaminokat, poliakrilátokat és az alkid-gyantákat. Nagy kémiai ellenállóképességükkel tűnnek ki a klórszulfonált polietilén és a polivinilfluorid. Hőállóság szempontjából a legjobb eredményeket a szilikonbevonatok adják. Legnagyobb számú és leghosszabb tapasztalatok a PVC-ről (főleg a kemény PVC-ről) és az epoxi-gyantáról állnak rendelkezésre. A bevonat tulajdonságának javítása céljából sok helyen műanyagok, vagy műanyag és egyéb anyag keverékét használják. Használnak: kumaron-indén-melamin kopolimerizátumot, epoxi+gudron, epoxi+aszfalt, epoxi+szilikon, epoxiészter-f- száradó olaj stb. keverékeket. Egy közlés szerint kiugró jó védelmet biztosít a finom cinkporral kevert epoxigyanta, mely a műanyagés a fémcink-bevonat előnyeit egyesíti. Gyakori az üveggyapot vagy üvegszövet felhasználás, szintén epoxi-gyantával. Az anyagot vagy töltőanyagként alkalmazzák, vagy váltogatva visznek fel a felületre epoxi és üvegszövet rétegeket. Tudatában kell lenni annak, hogy a használatra kész bevonó anyag a műanyag-alapanyagon kívül nagy számú egyéb anyagot is tartalmaz, és hogy a műanyag gyártásához a nyersanyagon kívül számos más segédanyagot is használnak, melyek egészségi elbírálás szempontjából jelentősek lehetnek. Erre vonatkozó tájékoztatásként szolgál az alábbi felsorolás: 1. Polimer-katalizátorok — nátronlúg (epoxigyantákhoz), — ammónia, hexametiléntetramin (fenoplasztokhoz) — magnézium- vagy kalciumszulfát, -borát vagy -citrát (aminoplasztokhoz) — merkuriklorid (PVC-hez) 2 .Stabilizátorok (hő vagy fény ellen) — ólom-, kadmium-, ón-, bárium-stearát 3. Komplex-képzők — báriumfoszfát 4. Oxidálódás ellen védő anyagok — fenol-komplexek — merkaptán — dinfenil-tio-urea 5. Hideg behatás ellen védő anyagok — szerves rézsók — pentaklór-fenolok 6. Lágyítók — kámfor, — trikrezilfoszfát — különféle ftalátok — triacetil 7. Csúsztatok — sztearátok — grafit — wolfram-szulfid 8. Sztatikus elektromosság ellen védő anyagok — alkoholok — poliolok — ezek észterei — kvaterner ammónia vegyületek 9. Viszkozitás szabályozók — alumíniumszappan — butillaurát 10. Oldószerek — szénhidrogének — ezek klór és. nitro származékai (metiltől butilszármazékokig) — ezek észterei — aldehidjei — ketonjai és szulfoketonjai 11. Égésgátlók — főleg trikrezilfoszfát. Fentieken kívül a műanyagok és a belőlük készült bevonóanyagok nagyobb hányadban még töltőanyagokat (csillám, faliszt, üveggyapot stb.), színezéket és pigmenteket. is tartalmaznak. Egészségügyi követelmények Előbbiekből látható, hogy az alapanyagon kívül a felhasználásra kerülő műanyagokban milyen nagy számú más egyéb anyag is előfordul, úgyszintén az is, hogy az anyag felvitele, gyakorlati alkalmazása, a kialakított felülettel érintkező víz minősége terén milyen sokféle változat lehetséges. Érthető ezekből, hogy a víztartályok belső felületén alkalmazandó műanyagokkal szemben kellő biztosítékot nyújtó egészségügyi követelményeket kell támasztani és az is, hogy e követelmények felállítása nem könnyű feladat. Ez szolgál magyarázatul arra is, hogy míg a műanyagok és a felhasználásukkal készült bevonatok fizikai, mechanikai tulajdonságaival szemben elég részletesen kidolgozott követelmények vannak, addig az érvényben levő rendeletekben az egészségügyi vonatkozású előírások rendszerint csupán arra terjednek ki, hogy ólom ne oldódjék ki a műanyagból és esetleg arra, hogy a műanyagbevonat az oldódásnak minél jobban ellenálljon. Véleményünk szerint a víztároló tartályok belső védőbevonatával szemben felállítandó közegészségügyi követelmények részben közvetettek, részben közvetlenek. A közvetett követelmények pontosan megegyeznek azokkal, melyeket a korrózió védelem szempontjából kívánnak meg a bevonattól, hogy t. i. a bevonat teljes védelmet nyújtson a korrózió ellen, jól tapadjon a felületre, az előforduló hőmérsékletváltozásokra ne legyen érzékeny, legyen kopásálló és természetesen minden tekintetben ellenálló a tárolt víz minőségével szemben. A közvetlen közegészségügyi követelmények a következőkben foglalhatók össze: 1. A kész bevonatból lehetőleg ne történjék semmi, klasszikus laboratóriumi módszerrel mérhető kioldódás sem szervetlen, sem szerves anyagból: sem átfolyó vízben, sem 2—3 napig tárolt vízben, sem esetleges fenék rothadás esetén. 2. Ne oldódjanak ki a bevonatból olyan anyagok, melyek a víz ízét, szagát, esetleg színét károsan befolyásolják. 3. Az esetleges kioldott anyag toxikológiai vizsgálata mérgező- és rákkeltő anyagok szempontjából 6 hónapos állatkísérletben, minden vonatkozásban negatív legyen. 4. A műanyag bevonat felülete ne kedvezzen sem baktériumok, sem más mikroszervezetek megtelepedésére vagy elszaporodására. Laboratóriumi vizsgálatok A közvetlen közegészségügyi követelmények laboratóriumi vizsgálata során alapvető követelmény az, hogy ne a bevonásra szolgáló anyagokat, hanem magát a kész bevonatot vizsgáljuk. Olyan mintadarabok készítendők tehát, melyekre a bevonó anyagokat pon26