Hidrológiai tájékoztató, 1970 június

A XI. HIDROBIOLÓGUS NAPOK KERETÉBEN MEGRENDEZETT SZIKESVÍZI SZIMPÓZIUM ELŐADÁSAI - Dr. Festetics Antal: A pannóniai szikes tócsák madártani problémái

ben. A Callinago gallinago azonban semmiesetre sem alkot a Charadrius-sal összehasonlítható alakpárt. Az a kérdés, hogy miért részesíti előnyben egy-egy vöcsök-, bukóréce-, és récefaj a „fehér" tócsák zavaros szikes vizét, amikor legalább a két elsőnek említett faj vízalatti látva-vadászó alak, most még nem válaszolható meg. Nem szeretnénk az ilyen esetekben felkínálkozó érveléssel, az interspecifikus versenyre való hivatkozással elsietett véleményt mondani. Ügy látszik, hogy a két lile-faj nincsen közvetlenül (szubsztrátum, táplálék révén) a sóhoz, illetve a zavaros vízhez kötve. Inkább úgy tűnik, hogy mint közvetett tényező, a tájstruktúra (csupasz partfelületek,lapos, széles parti övezetek mint „futópálya" leszálláshoz és szaladáshoz) hat korlátozólag e két, egyébként Európá•ban csak litorális elterjedésű fajra. A Himantopus himantopusrói mint a Fertőzúgban elvétve fészkelő madárról egyelőre még semmit sem lehet mondani, a Gallinago gallinago-ra pedig, mint hosszúcsőrű alakra, amely túlnyomórészt földalatti zsákmányait turkálással (tövig a talajba fúrt csőrével) keresi és ragadja meg, bizonyára a „fekete" tócsák parti övezetének lágyabb, kis állatokban gazdagabb talaja, valamint rejtőzésre alkalmas fészkelőhelyekben gazdagabb volta gyakorol vonzó hatást. A harmadik említett formacsoport, a sirályok, nincsenek speciálisan bizonyos meghatározott tócsatípushoz kötve. Specializált alakjaik, a csérek, mindenesetre csak az eredetileg litorális formák („szárazföldiek" alatt a Clilidonias nem fajait értjük), viszont a „fehér" tócsákat részesítik előnyben, amennyiben ezek csupasz parttal és szigetekkel rendelkeznek, és így közvetve alkalmas fészkelőhelyeket kínálnak. Ez a függőség megnyilvánult világosan az egész Pannonikumban, amikor a jellegzetes parti élőhelyek, (amelyek a tengerparti viszonyokkal hasonlíthatók össze) folyóvíz által bekövetkezett mesterséges kiédesülés nyomán fellépett elgyomosodás és elnádasodás (Fehértó Szeged mellett), illetve a legeltetés beszüntetése következtében (Fertő tó) elmocsarasodtak és szárazulattá váltak. Az első fajok, amelyek mint fészkelő madarak eltűntek a Sterna minuta és a Gelochelidon nilotica voltak, és jelenleg a Sterna hirundo számára legnagyobb a hiány megfelelő koloniaélőhelyek tekintetében, hacsak az a lehetőség nem kínálkozik, hogy a Larus ridibundus nagyon eurytop fészkelő-közösségében sikerül lábát megvetni. Más pusztai madarak, mint fészkelőfajok utóbbi időben bekövetkezett elmaradásának, ilyenek a Tringa stagnalis és Oxyura leucocephala (egy lile valamint egy réce-faj), egészen más oka van, amelynek taglalása nem fér bele e munka kereteibe. A negyedik formacsoport, a libák sem mutatnak közszámban való megjelenésük tócsás tájakon (így a Fertő tónál is) a közeli legelőkkel, Bolboschoenus mariíimus-övezettel (Leisler, 1969) és a nyílt vízfelülettel függ össze, nem pedig a víz alkalinitásával vagy ennek pH-értékével. A második ökológiai csoport, az átvonulok, egyik fentebb tárgyalt formacsoportban sem mutat fel olyan fajokat, amelyek a két tócsatípus valamelyikét előnyben részesítenék. Tisztázandó ebben az esetben, hogy egyáltalában

: akadnak-e olyan fajok, amelyek a szikes tócsákat vagy a sós. területeket (Zickfláchen) édes tócsákkal és ezeknek száradó iszapjaival (Schlackfláchen) szemben előnyben részesítenék. Erre is azok az alakpárok a legalkalmasabb médiumok, amelyek morfológiai és ökológiai tekintetben azonos vagy közelálló „ökológiai niche"-ket töltenek be, bár mindenesetre az efféle vizsgálódásoknak még csak az elején járunk. Beretzk, Keve és Sterbetz (1967) összehasonlították a Calidris minuta és a Calidris temmincki lile alakpárnak átvonuló állományait a Pannonikumban, és arra az eredményre jutottak, hogy az előbbi faj inkább az édesvízi, az utóbbi inkább a szikes tócsás tájakon tartózkodik. Hasonló vikariálás esete áll fenn feltehetőleg a Pluvialis apricaria és a Pluvialis squatarola között is, mivel az alábbi inkább az árvízlepte szántóföldeken, az utóbbi pedig csupasz sziksós területeken (Szikstandorten) volt megfigyelhető. Mindenekelőtt az idevágó faunisztikai adatokat kellene e szerint a szempont szerint értékelni. A liléken kívül a már említett récék és libák azok, amelyek azáltal, hogy nagy számban vonulnak, ökológiailag jelentőssé válhatnak. Ebben az esetben is csak közvetett tényezők mint pl. az Anas creeca a Pannonikum egész területén a sekélyen elöntött Aster pannonicus-állományokban. Egy kerek tucatnyi réce-, és két tucat lile-fajt kellene mint a Pannonikum átvonuló elemeit vizsgálni táplálkozási és pihenőszokásaikat illetően, hogy kielégítő választ kaphassunk arra a kérdésre: megvan-e speciális kötöttségük szikes tócsák és sóstalajok vonatkozásában. A legelőket és csupasz sós talajokat, mint a szikes tócsákkal szomszédos élőhelyeket a Pannonikum két jellegzetes szikes talajtípusa, a szoloncsák (sós homoktalajok, amelyek a permanensen ciklikus elárasztás révén nagyobbrészt nyitottak) és a szolonyec (sósagyagtalajok, amelyek rendszerint növényzettel borítottak) alapján lehet felosztani, és madártanilag megvizsgálni. Az előbbi talajtípus a két fentebb említett tócsaféleséggel kapcsolatosan fordul elő, főleg a két nagy folyam, a Duna és a Tisza mentén. A másik talajtípus azonban a tulajdonképpeni pusztákra (Hortobágy, Bihar) jellemző, míg a Fertő tó térségében, kisterületű, mozaikszerűen egymásbafonódó a két talajtípus, azonban főleg szoloncsákról van szó, és csak lokálisan, nyomokban van jelen szolonyec. Három fészkelő lile-faj jellemző az egyik vagy a másik talajféleségre, illetve mindkettőre: Szoloncsák Szolonyec Recurvirostra avosetta Glareola praticola Charadrius alexandrinus Féltucat egyéb lile-faj, amely szinten fészkelő madár a Pannonikumban, csak fakultatív lakója a sós talajoknak. Ha azonban összehasonlítunk közülük néhányat a mi halophil alakjainkkal, ismét lehetségessé válik a csoportosítás a tollazat színezete alapján, amely összefüggéseket mutat fel a recens (európai) elterjedési képpel, és valószínűleg a Pannonikumban való megtelepedésük útvonalával is. Az egyik csoport jelenleg csak az európai tengerpart mentén költ, és a Pannonikumban, így mondhatnánk, „szigetszerűen"; ezek a „litorális-pannoniai" alakok feltehetőleg csak az újabb időben telepedtek meg a Kárpátmedence sztyepjein, amelyek olyan kiterjedésben, ahogyan tengerparti madarak számára optimális, csak másodlagos (edaphikus) jellegűek, és csak néhány évszázadra tekinthetnek vissza. Ez a körülmény magyarázza e fajok viszonylagosan rövid településtörténetét Közép-Európában, amikor is megemlítésre érdemesnek látszik, hogy ez az időszak feltehetőleg mégis kiváltott sajátos viselkedésbeli alkalmazkodást bennük (Festetics, 1969.). A második csoport elterjedési területe Délkelet Európa és határa nyugaton a Pannonikum. Ezek a kontinentális-pannoniai" fajok feltéhetőén már sokkal korábban vándoroltak be délkeletről, Kelet-, és KözépEurópán át fokozatosan kiterjeszkedve a Kárpátmedencébe. Feltűnik, hogy az első csoport típusos képviselői látszólag" szemantikusan (feltűnően fekete-fehér vagy legalábbis feltűnően fehéren), a második csoportbeliek kriptikusan (barnán-sárgán, szürkén-feketén tarkázva) színezettek, amikoris az utóbbiakhoz eddig nem említett rendszertani egységek képviselői (Calandrella), mint a pacsirták (Passeriformes) is sorolhatók; Litorális-pannoniai fajok Kontinentális-pannoniai fajok Recurvirostra avosetta Glareola praticola Himantopus himantopus Burhinus oedichemus Charadrius alexandrinus Calandrella brachydactyla 163