Hidrológiai tájékoztató, 1968 június

Dr. Vendl Aladár: Régi elgondolások a felszíni és felszín alatti vízről

tább részéből származik; a tengervíz nehezebb részei a párolgáskor visszamaradnak. Az arab tudósok is főleg Aristoteles nyomdokait követték. Masudi (t 956) a víz párolgását kísérletekkel is igazolta: sósvizes oldatot párologtatott el desztilláló készülékben s megállapította, hogy ekkor valóban édesvíz csapódott le. A víz körforgalmát merítő kerékhez hasonlította: a kerék edényei a vizet kiemelték a folyóból, a folyó mellett levő mezőkre vezetett víz ott beszivárgott s egy része visszaszivárgott a folyó medrének oldalfalain s forrásokban jutott a felszínre. A tengervíz sótartalma a folyók vizéből származik, amely víz folyása közben a mederből különböző sókat „s más anyagokat" oldott ki. Kacvini szerint (13. század) bizonyos, hogy a levegőben levő vízgőzök a magas hegyeken esővé kondenzálódnak. Aristoteleshez csatlakozott a száraz és a nedves kigőzölgések kérdésében: ez a kétféle gőz a felszín fölött alkotja a felhőket, a szelet, az esőt, a havat és a felszín alatt a forrásokat s okozza a földrengéseket. Al Beruni ismerte a Ganges, az Eufrates és a Tigris üledékeit. Észlelte, hogy a folyók felső szakaszukoan durva törmeléket, alsóbb szakaszukban apróbb kavicsgt, s a tenger közelében és torkolatukban igen aprószemű homokot szállítanak. A középkor későbbi időszakában (skolasztikusok) általában úgy gondolták, hogy a beszivárgott víz erek alakjában mélyre hatol le, ott óriási üregekben összegyűlik. Az üregekből a víz felfelé hatol, egy része a forrásokban a felszínre folyik. Conches szerint a víznek azért kell felfelé hatolnia, mert az alul levő kőzetek nagy tömörsége miatt tovább lefelé nem haladhat. Mások szerint azok az üregek, amelyekben a víz összegyűlt, nincsenek mélyebben, mint a források. Tehát a víz minden nehézség nélkül kifolyhat a forrásnyílásokon. Albertus Magnus azt vélte, hogy az üregek mennyezetén képződő vízgőz a meleg következtében magához szívja a vizet. A víz kijáratot váj ki, azon keresztül kifolyik. A középkor vége felé a meleg forrásokkal is foglalkoztak, de lényeges elfogadható eredmények nem voltak. Többen föld alatti tűz melegítő hatásával magyarázzák a melegvíz eredetét a korábbi elterjedt felfogás alapján. Mások úgy vélték, hogy a víz a föld alatti, csőszerű járatokban összepréselődik és ennek következtében — a nyomás hatására — melegedik meg. Volt olyan vélemény is, hogy a napsugarzás melege a felszín alatt felhalmozódik s az ott áthaladó vizet felmelegíti. Albertus Magnus szerint azonban ez nem lehetséges, mert ha ez így volna, akkor télen — amikor nincs napsütés — a meleg források vizének le kellene hűlnie. Democritos szerint a föld saját tüzétől, vagy esetleg a napsütéstől a mészkőből képződött égetett mész okozza a víz melegedését. Előtérbe került az a gondolat is, hogy égő kéntelepek okozzák a melegedést. Az újkor elején még mindig a középkori elképzelések uralkodtak, s csak a 18. században indultak meg a rendszeres megfigyeléseken alapuló magyarázatok. A 16. században azonban már megkezdődtek az észlelések, itt-ott már számszerű mérlegelések nyomai is jelentkeztek s a csupán bölcseleti elképzelések háttérbe kerültek. Johann Baptist Helmont (1577—1644) brüsszeli orvos szerint a föld belső magja igen sok vizet tartalmazó homok, melyet „földből", kőzetekből és homoktelepekből álló burok vesz körül. A homok hatalmas szűrő, amelyen a folyók vize lassan átfolyik. A homok maga hajtó erejű s ez az erő mozgatja a homokban a vizet. A mozgás végbemegy a magasabb és mélyebb részekben egyaránt, s így a víz a homokban minden irányban áramlik. A homok minden része hajtóerejű, még ott is, ahol a felszínre kinyúlik hegyek alakjában. Ezért mindenhol jöhet víz a felszínre. A kijutott víz a nehézségi erő hatására addig folyik lefelé, amíg a tengerbe ömlik. A tenger vize azonban állandóan a föld belsejébe hatol, hogy a nagy homoktömegekből kifolyt vizet pótolja. Az emberi testben is így áramlik a vér minden iránya felülről lefelé és alulról felfelé, függetlenül a nehézségi erőtől. Ha azonban az emberi test megsebzett helyéről jut ki a vér a test felületére, akkor elveszti önálló mozgási erejét s a nehézségi erő hatására lefelé folyik. Általában Helmont hatására többen úgy képzelték, hogy a víz mozgása teljesen hasonló az állatok vérkeringéséhez. Azt gondolták, hogy a föld óriási élőlényhez Hasonlít, amelynek belsejében különböző szervek vannak. Johannes Kepler (1571—1630) csillagász és matematikus „Hermonices mundi libri quinque" című művében (1619) kifejtette, hogy a föld mint valami nagy állat, a tenger vizét folyton belélegzi, testében megemészti és asszimilálja s talajvíz és forrásvíz alakjában kiválasztja. Még a 19. század elején is kísértette némelyik filozófust ez a gondolat. Georg Bauer (1494—1555), írói néven Agricola, német orvos és mineralógus (Jachimovban volt bányaorvos) az ásványtan és a kohászat egyik megalapítója volt. „De ortu et causa subterraneorum" című művében a víz eredetét is tárgyalta. Kimondotta Aristoteles nyomán, hogy a víz egyik része a felszínről beszivárog a repedéseken és hasadékokon keresztül a felszín alá. Ezt a vizet a bányászok felszíni víznek nevezik. A víz másik része, amelyet a bányászok talajvíznek mondanak, másképpen kerül a felszín alá: a mélyből felhatoló vízgőz kondenzálódott. René Descartes (1596—1650) szerint az izzón folyó, nap szerű, gömb alakú-földmagot fémekből álló gömbhéj veszi körül. Ezen nyugszik a vízburok, amelyet levegővel telt burok vesz körül. Ezen telepszik a kőből, homokból, mészkőből stb. álló külső földkéreg, amely fölött az atmoszféra van legkívül. Mivel a kéreg az alatta levő levegőtér fölött mintegy boltozatszerűen lebeg, megtörténik, hogy az ezen boltozatot átjáró repedések, hézagok némelyike lassan kiszélesedik, a kéreg széttörik s nagyobb tömbjei a vízburkon keresztül az alul levő fémburokra csúsznak, A fémburok felülete azonban kisebb, mint a szilárd burok, ezért nem képes a reá süllyedt kéreg egészét magára ereszteni; ezért egyes tömbök oldalra nyomódnak s így egyes részek kiemelkednek, hegyeket képeznek (1. ábra). Descartes „Principia philosophiae" című munkájában kifejtette, hogy a föld szilárd részén sok barlang van. Ezeket föld alatti csatornaszerű járatok kötik össze egymással. A járatok a tengerrel is összefüggenek. A járatokon keresztül a tenger vize a mélybe hatol, ott a föld melegének hatására gőzzé válik. A gőzök felszállnak, főleg a repedéseken át a magasabban levő barlangokba, * lÉteP-i 1. ábra. A víz helyzete és a széttöredezett kéregdarabokból keletkező hegyek, Descartes szerint I = izzón folyó gömb, külső része kissé tömöttebb; G = fémekből álló gömbhéj; D = vízburok, amelyet levegővel telt burok (F) vesz körül; E = földkéreg. 18