Hidrológiai tájékoztató, 1967

2. szám, november - Csanády Mihály: Hazai szennyvíztisztító berendezések működése 1966-ban

Az 1. táblázat a berendezések üzemeltetője szerinti, a 2. táblázat a tisztítási technológia szerinti bontásban mutatja be az eredményeket. Az alsó összesítő rovatok szerint a két táblázat alapjául szolgáló értékelés néhány esetben eltért. A technológia, az egyes berendezés-típusok szerinti értékelés esetében csak a berendezést nézhettük, tehát itt a környezet, a befogadó igényeit nem vehettük figyelembe. Néhány esetben például a berendezés hatásfoka „jó"-nak adódott, ugyanakkor a szennyvíz egy része megkerülte a biológiai tisztítót, tehát a telep a bruttó értékeléskor (az 1. táblázatban) „tűrhető"-nek vagy „nem megfelelő"-nek minősült. A higiénés értékelés (1. táblázat) természetesen a környezetet is figyelembe véve történt. Az 1. táblázat adataiból megállapítható, hogy a vizsgált tisztítóberendezések mintegy 43%-a megfelelően látja el a feladatát, 14% tűrhetőnek volt minősíthető és 43% nem megfelelőnek. Ez az arány lényegesen jobb a korábbi években tapasztaltnál, a valódi javulás azonban ennél kisebb. 1966-ban ugyanis többet foglalkoztunk az új eleveniszapos berendezésekkel (ezek közül is általában csak a működésben lévőkkel) és a nagy központi szennyvíztelepekkel, ezek működése pedig természetesen jobb, mint a kisebb intézményi vagy üzemi berendezéseké. A nagy városi központi szennyvíztelepek működésében az 1966-os év valóban hozott jelentős javulást. Több új központi szennyvíztelep kezdte meg működését (Ajka, Hajdúszoboszló, Hévíz, Pécs, Szentes). Több éves késés után végre működik az ország legnagyobb szennyvíztelepe, a Délpesti Szennyvíztelep is, sajnos máris erősen túlterhelten. A kis, üzemi és intézményi szennyvíztisztítók működése terén a helyzet lényegesen nem javult. Az egészségügyi intézmények szennyvíztisztítási helyzete az átlagosnál is rosszabb. A nem megfelelő működés oka a nagyobb berendezések esetében általában vagy a túlterhelés, vagy a gépészeti berendezés meghibásodása miatt bekövetkező, tartalék alkatrészek hiányában igen nehezen felszámolható üzemzavar. A megyei víz- és csatornamű vállalatok nagyobb része általában megfelelően végzi az üzemeltetést, de a tartalék gépek hiánya itt is probléma. A kis berendezések terén változatlanul rossz az üzemeltetés, sok az elhanyagolt berendezés. Több kórházi, és szanatóriumi berendezés esetében viszont — megfelelő kezelés mellett — ugyanaz a műszaki jellegű hiba okoz zavart: az előülepítő túlméretezett, a szennyvíz rothadásnak indul, a biológiai tisztító nem működhet jól (Kékestető, Parádfürdő, Űjszász, Doba, Hegyfalu, Celldömölk). Itt tervezési hiba az, hogy az előülepítőket a mérhető tényleges vízmennyiségek helyett a túl nagy vízfejadag normák szerint — e szerint is túl bőven — méretezték. Ennek káros hatását még fokozza az, hogy ezen szennyvizek melegek, rothadásuk ezért gyorsabban következik be. A toronycsepegtetőtestek zöme ezért nem működik. Az eleveniszapos berendezések működése terén mutatkozik javulás. Például 1965. végén a 16 addig megépült ilyen berendezés közül 10 egyáltalán nem működött, és mindössze kettő működött jó hatásfokkal. 1966. végén — a teljesoxidáció kis berendezéseket nem számítva — 20 berendezés közül 7 jó hatásfokkal működött (Ajka, Budakeszi, Hajdúszoboszló, Hévíz, Pestlőrinc, Rudabánya, Sajószentpéter-Üveggyár), 4 másik telep lényegében szintén jól, de ezek közül Balatonfüreden és Délpesten túlterhelés, Pécsett gépészeti hibák miatt a szennyvíz egy része időnként biológiai tisztítás nélkül távozott, Pápán a csatornára való rákötés hiányos volta miatt nem volt rendeltetésszerű a működés. Egy esetben volt a hatásfok rossz (Hódmezővásárhely). Tartósan üzemképtelen az eleveniszapos berendezés Dorogon és a Zalaegerszeg—Pózva-i tbc szanatóriumnál. 5 berendezésnél folyt illetve kezdődött próbaüzemeltetés, ezek közül 2 helyen (Hatvan, Ózd) indokolatlanul soká késik a rendeltetésszerű működés. Tihanyban a szennyvíztelep szintén nem látta el megfelelően feladatát. (A 20 berendezés közül 5 olyan berendezésnél, amelyekről biztosan tudtuk, hogy nem működnek, nem történt vizsgálat 1966-ban. Ezért szerepel a 2. táblázaton csak 15 eleveniszapos berendezés.) A kisebb települések szennyvizének tisztítása szempontjából nagy reményeket fűznek az oxidációs árok típusú eleveniszapos kis berendezésekhez. 1966. végén 13 megépült árokról volt tudomásunk, de ezek közül ekkor még csak 5 működött rendeltetésszerűen. Néha mostoha kezelés mellett is meglepően jó tisztítási hatásfokot mértünk, és rossz hatásfokot csak a következetes durva üzemeltetési hiba okozott. Ügy látszik azonban, hogy a kezeléssel szemben ez a berendezéstípus sem igénytelen: nem sok, de szakszerű kezelést igényel, és a levegőztetés kimaradására kényes. Néha váratlan biológiai zavar is fellépett. A szentesi szennyvíztelepen hazánkban először alkalmazták a szokásos nagyterhelésű csepegtetőtestes rendszer előtt a szennyvíz előlevegőztetését. A sík vidéken szükséges többszöri átemelés következtében — ha az átemelő berendezés szűrőtartályos, vagy egyéb, korszerűnek nem mondható megoldású, illetve ha hoszszú nyomócsöves szakaszok vannak — általában erősen rothadásban levő szennyvíz jut a tisztítótelepre, ami a csepegtetőtest működését zavarná (pl. Balatonföldvár, Siófok). Az előlevegőztetés itt valóban szükségesnek és megfelelő hatásúnak bizonyult. Az örvendetes fejlődés mellett is meg kell állapítani, hogy a csatornázás és szennyvíztisztítás fejlesztési üteme egyáltalán nem megfelelő. A vízellátás sokkal gyorsabban fejlődik, a lemaradás egyre nagyobb, így egyes helyeken — a szennyvízelvezetés és tisztítás megoldatlansága miatt — a vezetékes vízellátás gyors fejlesztése közegészségügyi ártalmakat is okozhat. Községekben is egyre nagyobb az igény a törpevízmű vizének a lakásokba és intézményekbe való bevezetésére. Az egyedi szennyvízkezelés viszont drága is, és általában nem is megfelelő. A magas talajvízállású helyeken (az Alföld nagy része) családi házanként gyakorlatilag megoldhatatlan a megfelelő szennyvízkezelés és elhelyezés. A szennyvíztermelők összefogásán alapuló közös csatornázás létrehozása ritkán sikerült eddig (pl. Bonyhád). Gyakoribb az, hogy a kisebb településeken egyedi berendezések sorozata létesül, és működik rosszul, szennyezve a község belterületét vagy az üdülőhely környékét (pl. Aszód, Dobogókő). Ezzel kapcsolatban részletes felmérés, és ennek alapján érdemi intézkedés látszik szükségesnek, hogy a helyzet további romlása megelőzhető legyen. Az ipari szennyvizek kezelése terén lényeges javulás nem mutatkozik. Előfordult, hogy kisüzemi (KTSZ) galvanizáló műhelyek talajba jutó szennyezése következtében ásott kutak sorozata vált mérgezetté (Gyál, Maglód), másutt vegyiüzemi szemét szennyezte el a talajvizet (Gyál). A vízügyi szervek részéről alkalmazott szennyvízbírságolás hatása még általában nem észlelhető. A fentebb megállapított javulás ugyanis a víz- és csatornaművek által üzemeltetett berendezéseknél mutatkozott, ahol bírságolás eddig sem történt. Fekáliás, illetve szerves anyaggal szennyezett vizek által okozott szenynyezés esetében egyébként is erősen vitatható az 5/1966. Korm. rendelet határértéke, amely az esetek többségében egyáltalán nem ösztönöz a szennyvíz tisztítására. A bírságolási eljárás ipari szennyvizek esetében is nehézkes és vontatott, és itt sem egyértelműen arányos a bírság a kibocsátott szennyezéssel. összefoglalóan tehát az állapítható meg, hogy bár az 1966-os év egyes nagyobb szennyvíztisztító berendezések üzembehelyezése révén jelentett bizonyos előrehaladást a szennyvíztisztítás területén, döntő javulás még nem következett be. A természetes vizek tisztaságának megóvása az eddiginél határozottabb és erélyesebb intézkedést kíván 24