Hidrológiai tájékoztató, 1966 június

Dr. Bényey Zoltán: A vízgazdálkodás igazgatási kérdései

egyeseknek vagy csoportoknak a saját céljaik elérésére irányuló elszigetelt erőfeszítéseiből a társadalmi erők szervezett összefogásává, közfeladattá vált, és véarehajtása csakis szervezett társadalmi tevékenység formájában mehet végbe. A mai vízgazdálkodás az egyik legkomplexebb és legkiterjedtebb társadalmi-gazdasági funkció, alig van az életnek olyan területe, amelyen hatása valamiképpen érezhető ne volna. Ez a funkció a) tartalmilag: meghatározott, célokra irányuló technikai (tudományos) — gazdasági folyamat, illetőleg eredmény; b) formailag: szervezett köztevékenység. E szerkezeti elemek és azok összefüggései ma már eléggé ismertek, és eléggé általánosnak tekinthetjük azt a meghatározást, amely szerint a vízgazdálkodás „az embernek társadalmilag szervezett tevékenység útján történő beavatkozása a vizek természetes viszonyaiba (körfolyamatába) azok kártételeinek elhárításával és a hasznosításukkal kapcsolatban jelentkező társadalmi szükségletek kielégítése céljából". Legáltalánosabb formulára egyszerűsítve ez azt, jelenti, hogy a vízgazdálkodás: társadalmi szükségletek — szervezett és tervszerű — társadalmi kielégítése. A magyar vízgazdálkodás fejlettségét és jelentőségének széles körű felismerését bizonyítja, hogy ezek a megállapítások általánosan ismertnek és elfogadottnak tekinthetők, mégpedig egyszerűen tapasztalati alapon, minthogy a vízgazdálkodásról mint önálló tudományágról mindezideig nem beszélhetünk. Vannak ugyan elméleti jellegű műszaki és közgazdasági megfontolások, amelyeket a gyakorlatnak az elméleti megalapozás iránti igénye hozott létre, sőt a vízügyi törvény előkészítése szép számmal igazgatási és jogi kérdéseket is tisztázott, ezek a rész-gondolatmenetek némelykor összegeződnek is a vízgazdálkodás, vízügyi igazgatás fogalmát, főbb összefüggéseit tükröző egyegy tétellé, de az egész tárgykör önálló tudományszakként annak ellenére sem alakult ki, hogy maga a jelenség igen jól elkülönült, sajátos vizsgálatot igénylő tárgyként áll előttünk. Új tudomány akkor jön létre társadalmi szükségletként, amikor „új irányú és oly nagyarányú kérdéscsoportot állítanak fel már meglevő, de szétszórt, addig egységes gondolatkörben össze nem foglalt, ismeretek kritikai összefogása alapján, amelyek az ismereteknek egy nagy, sajátosan művelendő, a meglevő tudományok valamely keletkező hézagába beilleszkedő körét ölelik fel". Nem lehet kétségünk afelől, hogy a vízgazdálkodást illetően ezek a feltételek — akár a tevékenység jelentkezését, kifejlődését, akár az arra vonatkozó „szétszórt" ismeretek bőségét tekintve —, már megérettek, s önálló tudományszakként való művelésére elegendő tárgyi alap van. Szükségességét pedig a leggyakorlatibb napi munkában is lépten-nyomon érezhetjük egy-egy fogalom, összefüggés keresésekor vagy használatakor, illetőleg annak határozatlanságát észlelve. (Csak zárójelben említjük meg, hogy a minden tudományos vizsgálódás kiindulását alkotó anyaggyűjtést ezen a téren nagyszabásúan végrehajtotta a Vízgazdálkodási Keretterv hatalmas kollektív munkája.) Ha a vízgazdálkodásnak, mint tudománynak a kialakulásához a feltételek adva vannak, s szükségessége is nyilvánvaló, érthetően sürgető igény, hogy — visszatérve fejtegetéseink elejére — a vízgazdálkodási kutatások módszertani kérdéseiben is előrehaladás történjék. Ez a jelen esetben szinte előfeltétele a tárgyi vizsgálatoknak, de legalábbis azokkal párhuzamosan felmerülő szükséglet. A vízgazdálkodást alkotó egyes funkciók elemzése (analízis), egybefoglalásuk módozatainak beható megvizsgálása (szintézis), a fogalmak (magának a vízgazdálkodásnak is) kidolgozása, rendszerezése, azoknak a relációknak a kategórizálása, amelyekbe a vízgazdálkodás a többi társadalmi-gazdasági tevékenységgel lép, illetőleg a mindezekre vonatkozó általános elméleti vizsgálatok a vízgazdálkodás önálló tudományként való kialakulásának és felépítésének lényegi követelményei. Nem változtat ezen az igényen az a nyilvánvaló tény sem, hogy a vízgazdálkodás minden egyebet megelőzően gyakorlati tevékenység, hiszen ezen az 70 alapon más gazdasági területek tudományos vizsgálata is felesleges vagy elodázható volna. Az azonban kétségtelen, hogy a gyakorlati igények itt különösképpen figyelmet érdemelnek, ezért éppen ilyen mértékben szükséges a módszer kidolgozása a fejtegetéseink elején említett másik értelemben is: a konkrét gyakorlati vízgazdálkodási tevékenység elveit, szabályait és módozatait illetően. A tudomány és tudomány-módszer további kérdéseit elhagyva, most már ez utóbbiról vetünk fel néhány gondolatot. Mondottuk, a vízgazdálkodás meghatározásának formális eleme az, hogy közfeladattá, szervezett és tervszerű kollektív tevékenységgé lett. Ez a tény a vízgazdálkodásba az egyik — mindenesetre a legátfogóbb jellegű — fogalmi elemként viszi be az adminisztratív szempontot, az igazgatási kérdések, módszertani előfeltevések széles skáláját is. Akár a vízgazdálkodás egyes szerveinek belső életét, akár a vízgazdálkodási szervezet egészének viszonyait, akár a vízgazdálkodás egésze és a kapcsolatos társadalmigazdasági szervezetek és funkciók közötti külső relációkat vesszük is szemügyre: a legsajátosabb igazgatási (szervezési és működési) elvek és praktikus kérdések tömegével kerülünk szembe, amelyek megoldásához az igazgatástudomány elveire és szempontjaira van szükség. De ezzel még nem is mondottunk el mindent. A vízgazdálkodás nem egyszerűen közfeladat. Ez a természete abból a tényből, hogy a korszerű vízgazdálkodás társadalmi méretű szükségleteket társadalmi méretű erőfeszítésekkel elégíti ki, világszerte minden gazdasági és jogrendben, ahol a vízgazdálkodás egyáltalán kérdés és ahol. azt megoldani törekszenek, szükségszerűen következik, s a kapitalista gazdasági rendben csakúgy, mint a mi viszonyaink között csakis kollektív összefogással, társadalmi úton valósulhat meg. Ez azonban a feladatok végrehajtásának konkrét megszervezéséről még nem mond semmit. Ezt már az adott gazdasági és jogrendszer sajátosságaként egyenként kell megvizsgálnunk. A szocialista társadalmi és gazdasági rendben a termelőerők és a termelési eszközök zöme társadalmi tulajdonban, jelentős részben — miként pl. éppen a vízkincs is — állami tulajdonban van; az ezekkel kapcsolatosan jelentkező társadalmi-gazdasági feladatokat pedig az állam túlnyomórészt a saját feladatának ismeri el. A szocialista állam legfontosabb jellemvonása ennélfogva az, hogy nemcsak, sőt nem is elsősorban hatalmi funkciókat gyakorol, hanem elsőrendűeri gazdasági-szervező tevékenységet végez. így — mellőzve ennek további részleteit — a vízgazdálkodás sem egyszerűen kollektív tevékenység, hanem kiváltképpen állami feladat, akár akként, hogy közvetlenül az állam szervei végzik, akár pedig azáltal, hogy az állam mások vízgazdálkodási jellegű ténykedését igazgatási eszközökkel irányítja és összehangolja. Az állam feladatát alkotó vízgazdálkodási közfeladatok ellátása tehát nem spontán kialakuló társadalmi formák kereteiben megy végbe, hanem az állam közvetlen eredménymegvalósító, illetőleg közvetett szervező és igazgatási tevékenysége útján, illetőleg keretében, s ennek megfelelő formákban valósul meg. Ismeretes, hogy az állami feladatok irányításának, szervezésének, általában az állami akarat közlésének és érvényesítésének formája — függetlenül a feladat tárgyától és jellegétől —, ha nem is kizárólagosan, de főként és elvileg: a jog. Ezért az állami feladatként gyakorolt egyes szaktevékenységek, miként a gazdálkodás általában, jogilag szabályozott tevékenységek, s ezek sorában ilyen jogilag rendezett tevékenység sajátképpen a vízgazdálkodás is (1964. évi IV. törvény). Ez a szabályozott szaktevékenység ilyenformán az államigazgatás egyik önálló ágazatát alkotja (vízügyi igazgatás), amelyet az államigazgatási jog egyik speciális tartalmú és sajátos jellemző vonásokat viselő jogszabály csoportja (a vízügyi államigazgatási jog) szabályoz. A műszaki-gazdasági szaktevékenység és az államigazgatási ténykedés e szoros kapcsolódása folytán a fentebb említett igazgatástudományi-módszer-