Hidrológiai tájékoztató, 1965 június

Dr. Bauer Jenő: A szaunakérdés magyarországi vonatkozásai

A szaunakérdés magyarországi vonatkozásai DR. BAUER JENŐ Építőipari és Közlekedési Műszaki Egyetem Az elmúlt év folyamán a Magyar Hidrológiai Társaság támogatásával a „Szauna Seura" (Finn Szaunabizottság) meghívására kéthetes tanulmányutat tettem Finnországban az ottani szaunafürdők megismerése céljából. Ezt a tanulmányutat egy 1962-ben Ausztriában tett hasonló szauna-vonatkozású tanulmányút előzte meg és az a körülmény tette szükségessé, hogy Magyarországon egyrészt a sportolók mutattak nagy érdeklődést a finnek nemzeti fürdője iránt, másrészt ez a fürdőmód látszik alkalmasnak arra, hogv a magyar faluk higiéniáját megoldja, vagy legalábbis közelebb hozza a megoldáshoz. A finnek többezer éves fürdőmódja, a kövek hevítése által való forrólég, majd gőzfejlesztés náluk és részben a Szovjetunióban is (a banja nevű fürdő alakjában) napjainkig változatlanul használatban maradt. Európában a kövek hevítése által való forrólég és gőzfejlesztés — amely a német nyelvterületen a Badstube-k formájában jelentkezett — általában a 17. század végéig volt divatban, amikor azonban a behurcolt járványok, valamint az egyház erkölcsi skrupulusai miatt nagy részüket betiltották és a kevés csökevényes fennmaradt formát leszámítva, elenyészett. Ilyen fennmaradt csökevényes formákról emlékezik meg A. Kieslíngcr, aki az ún. „Steinbier" előállításánál említi az amfibolit és dioritporfir haszjnálatát, ahol az izzított köveket a sör erjesztésére használták fel. Svájcban ismeretesek ún. „Brotstübli" nevű faházikók, ahol a kenyér sütésére szintén izzított köveket használnak fel. Mivel a modern ember — a „geológus" Goethe „bűvészinasához" hasonlóan — a túlfinomult technika bonyolult világával sokszor már nem tudva mit kezdeni, primitívebb megoldások, egyszerűbb létformák felé vágyódik: művészetben, üdülési és gyógyászati formákban is olykor ősi, sőt néha egészen primitív megoldásokhoz folyamodik. A művészet neoprimitivizmusáról nem kell itt beszélnünk, de igenis utalnunk kell a természethez való visszatérés dinamikus vágyára, amely a sporton keresztül a turizmusban és a camping-mozgalomban nyert kifejezést. A fürdőélet terén határozott visszakanvarodás látszik az ősi fürdőmódokhoz, amelyeknek éppen égyik legklasszikusabb válfaja a szauna. A szaunát főleg a sportemberek, katonák közreműködésével az ÉszakEurópán kívül élő népek az utóbbi évtizedekben újra megismerték. A szauna egész Európában, különösen Németországban, Svájcban, Ausztriában újabb fellendülés korszakát éli de ezen felül a kivándorolt finnek révén Amerikában is terjed. Finnországban kereken 500 000 szauna működik; Ausztria, Nyugat-Németországban és Svájc területén becslésszerűen mintegy 1500. Számuk azonban napról napra nő. A demokratikus Németországban már gyógyítás céljára is igénybe veszik. Létesülnek szaunák ezenkívül Csehszlovákiában (Brno), Lengyelországban (Sopot közelében), Bulgáriában (Nesszeber), Magyarországon (Tata) stb. A szauna terjedéséhez hozzájárult az a körülmény, hogy a víkend-mozgalomnak kitűnő kiegészítője, és hogy a finnek már kb. 800 dollárért kész szaunákat exportálnak. A főleg gyógyvizekre alapított fürdőkultúrájú Magyarországon — ha éppen Finnországgal teszünk összehasonlítást —, a higiéniai jellegű fürdőhasználat terén bizonyos elmaradottság észlelhető. Ha azt vesszük, hogy Finnországban vidéken 400 000, városokban pedig összesen 100 000 szauna működik, ez azt jelenti, hogy minden családra esik egy szauna (ezenkívül bérházakban, falusi kultúrházakban, sportelepeken, üzemekben közösségi szaunák is működnek). A finnek ezekben a szaunákban legalább hetenként egyszer meg is fürdenek. Ezzel szemben budapesti viszonylatban pl. a XX. ker. 101 875 lakosának összesen 2702 fürdőszoba áll rendelkezésére, ami az összes lakások 9,5%-át teszi ki. így elvileg 37,7 lakosra jut egy fürdőszoba. A fürdőszoba nélküli lakások lakói a nyilvános fürdőket veszik igénybe. Ez eredményezi azután nyilvános fürdőink olyan túlzsúfoltságát, amely a megengedettnek háromszorosát, sőt többszörösét is meghaladja. Ez a fürdők higiéniai kifogástalanságának teljes megrendüléséhez vezet. A kiragadott példa természetesen szélsőséges: nagybudapesti átlagban a város 1 800 000 körüli lakosára (1960-ban) 37%-ban jutott fürdőszoba, ami azt jelenti, hogy a lakásoknak kb. 63%-a volt fürdőszoba nélkül. Az ország fővárosának fürdőlehetőségekkel való ellátottsága természetesen még ebben a kielégítő állapotot meg sem közelítő helyzetben is jobb, mint a vidék ilyen irányú ellátottsága. A népi demokratikus országok közül elsőnek Kelet-Németország ismerte fel a szaunafürdőben reilő ama lehetőségeket, hogy azt a vidék, a falu fürdőjévé lehetne avatni. A keletnémet irányzat általában az. hogy a szaunát is a népegészségügy szolgálatába állítják. Ennek a törekvésnek jeleként, az 1954. évi budapesti német népegészségügyi kiállításon bemutattak egy olyan szauna-típust, amelyet a német falu fürdőjeként vettek tervbe. Ezt a fürdőt mosodával kívánják egybekötni, ami a kiállítás ismertetőiéből is kitűnik. „A falu mosóházában gépek és egyéb berendezések állnak rendelkezésre, melyek sok munkától kímélik meg a dolgozó nőt. A falu mosóházában fürdő és zuhanyozó berendezés van" — írja az említett ismertető. Ezt a mozgalmat a drezdai Deutsches Hygiene Museum patronálja és Drezdában magában, de Németország több más helyén is tudunk üzemi szaunák működéséről. Az NDK falusi településeiben is történtek azonban már több helyen ilyen kezdeményezések és Thüringia több helyén már mint falufürdő is működik a szauna. E helyek közül említést érdemel Hummelshain, ahol az ottani betegbiztosító beutaltjai is igénybe veszik a szaunát. Az ottani szauna létesítését kezdeményező főorvos, a szauna alkalmazásával, elsősorban a hűléses betegségek ellen, valamint az edzések terén igyekszik eredményeket elérni. Ez a törekvés az egyik ipari üzem statisztikája szerint, már is eredményesnek mondható. így az említett üzem rendszeresen szaunázó dolgozóit 1960. októberétől 1961. márciusáig, majd 1961. októberétől 1962. márciusáig — tehát a meghűléses időszakban — rendszeresen figyelték s megállapították, hogy az 1960—61-ben (tehát a szauna használat előtt) kifizetett 193 táppénz-nappal szemben a táppénzes napok száma 1961—62-ben 31 napra csökkent, tehát az eredeti 1/6-ára. Ilyen körülmények között jogosult a kérdés, hogy a reumának, mint népbetegségnek nagy elterjedtsége mellett (a szív és a tüdőbajok után a statisztika harmadik helyén áll) nem volna-e lehetséges a szaunát hazánkban is nemcsak a higiéniai és hűléses betegségek megelőzésére, hanem a reumagyógyászat eszközeként is felhasználni. A szauna-típusú fürdők kérdésével Magyarországon csak kevesen foglalkoztak. Orvosi vonatkozásban főleg Irányi Jenő foglalkozott a kérdéssel, míg balneoiógiai vonatkozásban a dr. Kiss Tibor vezetésével működött akadémiai munkaközösség dolgozott ki 1950-ben magyar szaunatípus-terveket. Eddig hazánkban két helyen létesült szauna-jellegű fürdő, mindkettő sportlétesítménnyel kapcsolatban. Az egyik a budapesti Népstadion épületében (Borosnyai Pál és Mirgay László építészmérnökök 40