Hidrológiai tájékoztató, 1964 június

Hőnig Gyula: A komlói Kossuth akna I. és II. sz. szállítóaknája környékén végbement, illetve végbemenő kőzetmozgások okai

Tudjuk, hogy a miocén-helvéti rétegek jelentős mennyiségű vizet tartalmaznak. Ezek a rétegek a kimosási felület (miocén előtti denudációs felszín) mentén egyik végükkel érintkeznek az alsóliász képződményekkel. Utóbbiakban számos különböző irányú repedés van. A helvéti rétegek kezdettől fogva adtak le vizet az alsóliász összlet repedéseibe. A leadott vízmennyiség igen csekély volt, miután a repedések már telítődtek. A víz ugyanis a mélyebben elhelyezkedő alsóliász képződményekből csak lassan vándorolhatott tovább, akkor is csak úgy, ha esetleg bekapcsolódott a,,melegvíz termelő" cirkulációba. Ez a cirkuláció azonban meglehetősen lassú. A rendkívül csekély vízmozgás következtében a víz romboló, illetve repedéstágító hatása az alsóliász képződményekben igen csekély volt, azt is bizonyos mértékig ellensúlyozta, sőt egyes helyeken felül is múlhatta a vízben oldott anyagok kicsapódása és lerakódása. Gyökeresen megváltozott a helyzet a bányatelepítés után. A mesterségesen nyitott üregekbe megindult a helvéti rétegekből az erőteljes vízáramlás. Bár katasztrofális méretű vízbetörésekről az eddigi tapasztalatok alapján nem lehet szó, a vízáramlás mégis eléggé jelentős, amellett állandó. A szállítóaknákban szünet nélkül "esik az eső" úgy, hogy a liftkezelők csak vízhatlan ruhában dolgozhatnak. A mesterséges üregek természetesen nem telítődnek vízzel, mert szivattyúkkal folyamatosan eltávolítják. Vízmozgás az alsóliász összleten belül elsősorban a trachidolerit legkülönbözőbb irányú repedései (nagyobb részben kihűlési repedések), másodsorban a réteglapok mentén történik. A trachidolerit nagyfokú repedezettsége a fúrómagokon is megfigyelhető. Hogy a helvéti rétegekből viszonylag mérsékelt az alsóliász összletbe irányuló vízáramlás, annak nyilván az az oka, hogy a helvéti rétegek nem az alsóliász összlet felé, hanem ellenkező irányban dőlnek. A bányák megnyitása óta eltelt évtizedek folyamán tehát állandóan áramlott a víz a helvéti rétegekből az alsóliász (túlnyomóan kőszéntelepes csoport, kisebb részben fedőhomokkő csoport) összletbe. A vizet vezető kőzetrések ennek nyomán egyre tágultak, bizonyos mértékű anyagfellazulás történt. Ennek eredményeként az a rész, amelyben a víz áramlik, megrokkant, "összement". A megrokkanás irányára nagyjából merőlegesen szakadási felületek jöttek létre, kb. ÉNy—DK-i csapással és ÉK-i dőléssel. Ilyen törési síkok figyelhetők meg a szállítóaknák környékén levő épületeken, attól függetlenül, hogy azok egymáshoz viszonyítva hogyan helyezkednek el. Az egyik fő szakadási felület az I. sz. aknában felszín közelében, a másikban a fent említett csapás- és dőlésiránnyal összhangban 70 m körüli mélységben mutatkozik. Az alsóliász kőszéntelepes összlet megrokkanása alulról felfelé növekvő tendenciával ment végbe. Ugyanis, ideálisan tekintve az apró — a mozgó vízzel tágított repedésekre nagyjából merőleges — elmozdulásoknak alulról felfelé összegeződniük kellett. A valóságban természetesen ez csak közelítően történhetett meg, mégpedig azért, mert a trachidoleritben — amelyen belül lényegesen nagyobb megrokkanás ment végbe, mint a kőszéntelepes összlet üledékes, illetve réteges kőzeteiben — a repedések iránya igen különböző. A szakadási felületek létrejötte közelebbről az alábbi módon magyarázható. Mivel a helvéti rétegekből az alsóliász összletbe beáramló víznek — az aknák környékéről történő folyamatos eltávolítása következtében — csak jelentéktelen része jut el az aknákon túlra (ÉÉK felé), így romboló, azaz lazító munkát csak a helvéti összlet felőli oldalon végez. A megrokkanás tehát lényegében erre a részre korlátozódott. A megrokkant és a szilárdan maradt rész között azonban húzófeszültség lép fel, amelynek egy vízszintes és egy közel függőleges összetevőjéből 40—50° alatt lefelé mutató és DDNy-i irányú eredő adódik. Tehát erre merőlegesen jönnek létre első-, másod- stb. rendű szakadási felületek mindaddig, míg a kimosási, illetve megrokkanási folyamat tart. Nem véletlen, hogy a legelső fő szakadási felület éppen az aknák tájékán jött létre, mivel itt érintkezik a rokkanó és a szilárdabb rész. További szakadási felületek elsősorban utóbbiban keletkeznek. Mivel a kőzetmozgások szakadási, és nem csúszási felületekkel jellemzettek, meglehetős egyenletesen mennek végbe és viszonylag nem túl gyorsan. Amennyiben bármi módon keletkezett csúszási felületek mentén történtek volna elmozdulások, úgy azok az elmúlt évek során sokkal nagyobb deformációkat hoztak volna létre, mint amekkorák ma ténylegesen megállapíthatók. A deformációk azonban így is elég jelentősek és amenynyiben nem történnek megfelelő intézkedések megállításukra, a közeli évek folyamán nagyobb méreteket ölthetnek ("elmozdulások összegeződése"). E veszedelmes kőzetmozgási folyamat megállítására az alábbiakat javasolom: 1. A szállítóaknától DNy-ra néhányszáz m-re telepítsenek víztelenítő fúrásokat. Ezek egyúttal ivóvizet is szolgáltathatnak. Kétségtelen, hogy némileg csökkentenék a közeleső mánfai kutak hozamát, de végeredményben több vizet szolgáltatnának, mint amennyit azoktól elvonnak. 2. Az aknák közvetlen környékén mélyítsenek 100—150 m-es fúrásokat és az általuk harántolásra kerülő üregeket ne agyaggal tömjék be, hanem azokba nagy nyomással, nagy szilárdságú cementet sajtoljanak. Az üregeket előzőleg ajánlatos lúgos pH-jú iszappal kiöblíteni, hogy semlegesítse a valószínűleg kissé savas (kénsavas) vizek hatását. A fúrások számát, helyét és mélységét a rendelkezésre álló adatok alapján igen gondosan kell meghatározni. 3. A szállítóaknától D-re levő palahányón szüntessék be az anyaglerakást. A palahányó növekvő tömege, súlyával nyomást gyakorol a veszélyeztetett területre és ott meggyorsítja a további rokkanást. Kisebb mértékű vízbefolyással és jelentéktelen kőzetmozgással természetesen a fenti intézkedés megtétele után is számolhatunk. Katasztrófának — amelynek lehetősége ma még fennáll — azonban elejét vehetjük. A Vízalatti Kutató Csoport a Budapesti Történeti Múzeum Középkori Osztályával megkezdte a Budai Várbarlangban lévő kutak vízalatti archeológiai feltárását. Ezzel egyidejűleg ugyancsak társadalmi munkában a Ságvári ligetnél lévő volt Pálos kolostor kútját, majd ennek befejeztével a Mátyás király nyéki vadászkastélyának kútját is feltárják. Wunder László A Magyar Hidrológiai Társaság Vízalatti Kutató Csoportjának vendégeként 1964. május I —ll-ig hazánkban tartózkodott Joachim Wagner az "Akademie der Wissenschaften zu Berlin Arbeitsgemeinschaft Unterwasserforschung" tagja. Megtekintette a Hévizi tavat és merüléseket végzett a kráterben. A Vízalatti Kutató Csoport archeológiai munkáját a Budai Várban és a Ságvári ligeti volt Pálos kolostor kútjában is megtekintette és sok vízalatti felvételt készített. A MTA tihanyi Biológiai Kutató Intézetében levetítette a vízalatti színes felvételeit az Intézet munkatársainak, s megtekintette az Örvényesi és Fenékpusztai területeket, melyek vízalatti archeológiai szempontból érdekesek lehetnek. Kutató Csoportunk tagjait értékes tanácsokkal látta el. Wunder László 32