Hidrológiai Közlöny, 2022 (102. évfolyam)
2022 / 4. szám
68 Hidrológiai Közlöny 2022. 102. évf. 4. szám KUTATÁSI TERÜLET BEMUTATÁSA A Tokaji-hegység Magyarország északkeleti részén fekvő vulkanikus eredetű hegység, mely nem rendelkezik egyértelmű természetes határokkal minden irányból. A hegység tovább folytatódik Szlovákiában egészen Eperjesig. A magyarországi részét a geológusok Tokaji-hegységnek (a geográfusok szerint Zempléni-hegység), míg a Szlovákiában húzódó részt Szalánci-hegységnek nevezik. A kutatásunkban a hegység Magyarországra eső részét vizsgáltuk. Vizsgálataink során, ahol csak lehetőségünk volt rá, a kutatási terület kijelölésénél figyelembe vettük a hegység természetes határvonalait. Nyugati irányból a Hernád-folyó, délről a Sajó- és a Tisza-folyók, keletről a Bodrog-folyó jelöli ki a hegység természetes határait. Északi irányból csupán egy mesterséges határvonalat jelöltünk ki, mely egybeesik a Magyar-Szlovák országhatárral. A Tokaji-hegység földtani felépítése rendkívül sokszínű, bonyolult összetételű. Az alaphegység mélységi elhelyezkedése az eddigi fúrási tapasztalatok alapján nem egyértelmű, azonban a területről több medencealjzati térkép is készült, melyek alapján elmondható, hogy a hegység kb. 1 500-2 000 méteres mélységbe zökkent a Hernád-vonaltól keletre. A legpontosabb képet az alaphegység elhelyezkedéséről a Magyar Állami Eötvös Loránd Geofizikai Intézet (ELG1) által 1991-ben készített Zempléni-hegység regionális geofizikai kutatási programja szolgáltatja, ahol nagy behatolású geofizikai módszerek jó becslést adtak a medencealjzat helyzetéről (7. ábra) (Zalai 1991). 1. ábra. A Tokaji hegység alaphegységének mélységi elhelyezkedése (Zalai 1991 alapján Fejes módosítása) Figure 1. Depth location of the base mountain of the Tokaji Mountains (modified by Fejes based on Zalai 1991) Az alaphegység anyaga valószínűleg a Vilyvitány térségében a felszínre került metamorfizált csillámpala (Budai és Komád 2011), vagy a területen a Miskolci Egyetem által korábban elvégzett xenolitkutatás eredményei alapján csillámpala, fekete pala vagy csillámos homokkő (Szűcs és Fejes 2014), de az bizonyos, hogy valamilyen rossz vízvezető képességű kőzet. A triászban megindult a karbonátos sekélytengeri üledékképződés, melyet a mélybe süllyedt sárospataki termálkarszt is bizonyít. Ennek pontos mélységéről keveset tudunk, mivel alig pár fúrás érinti a karbonátos kőzeteket, de az elmondható, hogy főként triász mészkő és dolomit képviseli a mezozoikumot (Szűcs és Ritter 2008). A hegység fő tömegét alkotó neogén vulkánitok több száz, helyenként több ezer méteres vastagságban települtek az alaphegységre, illetve a mezozoós rétegekre (Lengyel 1959). A rendkívüli vastagság oka a területen több millió éven át zajló erőteljes vulkanikus tevékenység, melynek vulkáni anyagszolgáltatása néhány rövid szünettől eltekintve folyamatos volt (Zelenka 1964). A felső-miocénben kialakult Pannon beltó fokozatosan kiédesedett és a beleömlő folyók hordalékai miatt lassan feltöltődött. Sekély fúrásokból megfigyelhető, hogy a pliocén törmelékes üledékei a vizsgált terület déli részén jelennek meg először, majd az Alföld felé továbbhaladva vastagságuk és mélységük folyamatosan nő. A vizsgálati területünkön csak a peremeken fordulnak elő pliocén üledékes kőzetek, mivel a hegység nagy része a pliocén korszak alatt szárazulat volt, ezért az folyamatosan lepusztult. A pliocén képződményekre települt pleisztocén folyóvízi üledékek egyes területeken igen nagy vastagságban fordulnak elő, melyekre a legfelső holocén rétegek elhanyagolható vastagságban rakódtak le. A hegység területén az utóbbi évtizedekben több száz kút létesült, melyek többsége sekély mélységű, de számos több száz méteres mélységű is akad. Ezek vízhozama jelentős eltérést mutat egymástól, mivel az nagyban függ a törésrendszertől, illetve annak hidrogeológiai tulajdonságaitól. A hegység belső területein elhelyezkedő kutak általában sekélyek, hidegvizűek és korlátozott utánpótlódásúak. Kivételt képeznek a hegység belső területein kialakult törésrendszereket szűrőző kutak, melyek jóval nagyobb utánpótlódással rendelkeznek, de a sekély áramlási pálya miatt szintén hidegvizűek. Maga a hegység egy észak-déli irányú süllyedéket követ, melyben a törések fő irányvonala szintén észak-déli irányú. Az észak-déli irányú törések vízföldtani és geotermikus szempontból kiemelten fontosak (Havassy, 2007). Az egyik legjelentősebb észak-dél irányú törésvonal a nyugati hegységperemen helyezkedik el, s Kékedtől Göncön, Korláton, Abaújszántón keresztül egészen Szerencsig mutatható ki. Mivel a törés a Szerencs-patak vonalát követi, ezért a Szerencstörés nevet kapta, s a hegység legjelentősebb langyosvizü feláramlásai figyelhetők meg a közvetlen környezetében (Szófogadó 1961). Általánosságban elmondható, hogy a hegység áramlási pályáit nagymértékben befolyásolja a topográfia, a vulkanikus rétegek elhelyezkedése és hidrogeológiai paraméterei, valamint a tektonizmus során létrejött törészónák és vetők. A Tokaji-hegység lényegében egy vulkáni piroklasztikummal feltöltött medence, melyben a kristályos alaphegység jó hővezető képességgel bír, de a felette lévő több száz, helyenként több ezer méter vastag vulkáni lávakőzet és tufa némileg rosszabb paraméterekkel rendelkezik. A felszín alatti hőmérsékletet 1 000 m mélységben a 2. ábra mutatja be.
