Hidrológiai Közlöny, 2022 (102. évfolyam)
2022 / 3. szám
11 O. Lakatos B. és Ungvári G.: Ökoszisztéma szolgáltatások koncepciója a vízgazdálkodásban század második fele egy jellegzetes példája ennek a gyarapodási folyamatnak. Ugyanakkor maga a termelési tér e folyamat eredményeként történő kiterjesztése, mint a tájátalakítás folyamatának további előrehaladása az ökoszisztéma tőke-készletének további csökkenését eredményezi, aminek hatása jellemzően a szabályozó, kiegyenlítő hatások további leépülésében ölt testet. Ennek hatására a stabil feltételek és a direkt hasznosítások szintjének fenntartásához szükséges többlet költségek egyre nőnek. A manapság jellemzően az éghajlatváltozás számlájára írt növekvő aszály gyakoriság, így más kontextusban, mint a lecsökkent ökoszisztéma tőke szintből fakadó reziliencia (ellenállóképesség) vesztés is megfogalmazható. Ebben a kontextusban értelmezendőek a már széleskörűen megfogalmazott, víz megőrzésre és visszatartásra vonatkozó célkitűzések is. A tájon átáramló és az abban tárolt víz jelentősen befolyásolja a vegetáció állapotát, ami visszaható folyamat, mivel a vegetáció állapotától függően szintén jelentősen befolyásolja a víz körforgását, eloszlását, minőségét, hozzáférhetőségét. Itt érhető tetten a direkt vízjárási jellemzőkhöz kötött célállapotok problémája. Bármely hidrológiai jellemzőkkel is leírt ökológiai állapot, területkezelési gyakorlat (és az erre építő hasznosítások) megőrizhetősége nem a saját jellemzőiből fakad, hanem az adott kezelési gyakorlat ökoszisztéma tőkére gyakorolt hatásától. Ezért az egyedi elemek megítélése jelentős bizonytalansággal terhelt, a beavatkozások aggregált hatásai ugyanakkor egyértelműbben értelmezhetőek a szukcessziós szintre és egy adott terület vízháztartási jellemzőire vonatkoztatva: Javítja, vagy rontjae egy beavatkozás a terület természeti rendszerének anyag- és energiaáramlás szabályozó képességét? Növekedne vagy csökkenne a beavatkozás eredményeképpen az éghajlati vízhiány táj léptékű jelensége? Az értelmezés hozzáadott értéke, hogy összekapcsolja a lokális folyamatokat, amelyek közvetlenül kapcsolhatóak az ökoszisztéma szolgáltatásokhoz és a táji, regionális folyamatokat, amelyeket a vízháztartás állapotához és az ökoszisztéma tőkéhez lehet kapcsolni. A természeti tőke hasznosítása és helyettesítése A fenti gondolatmenet alapján természeti indikátorokkal az ökoszisztéma tőke változásának folyamata írható le. A tőke értéke a belőle nyerhető hozamok nagyságát tükrözi. Ugyanakkor, mint azt már bemutattuk az ökoszisztéma szolgáltatások csak a hasznosulásnak/hasznosításnak keretet adó jogi és intézményi, gazdasági háttérrel együtt értelmezhetőek. Az intézményrendszer nyújtja a gazdasági kibontakoztatás lehetőségét, ugyanakkor az intézményrendszer minősége nagyon széles sávba tudja szórni a társadalom számára értelmezhető ökoszisztéma szolgáltatások értékét. Egy, az ökológiai törvényszerűségeket, a korlátokat és a hasznosítás hozzáadott értékének fejlesztését figyelmen kívül hagyó szabályrendszer a legmagasabb ökoszisztéma tőkéből is csak alacsony hozamokat tud megvalósítani, vagy csak e tőke felélését, míg a megfelelő intézményrendszerrel kedvezőtlenebb feltételek között is magasabb jólét érhető el. Mindkettőre található példa. A jólét javításának kihívása, hogy hogyan lehet úgy megszervezni a társadalmi-természeti teret, hogy az a szukcessziós folyamatok lehető legnagyobb kiteljesedését biztosítsa a társadalmi igények kielégítése és a legalacsonyabb külső erőforrásfuggőség mellett. Somlyódy (2000) az indikátorok kapcsán megfogalmazott kérdését, „hogy milyen mértékben engedhetjük meg a rövid távú gazdasági érdekekkel gyakran ellentétes, és pénzben aligha kifejezhető, ökológiai szempontok kielégítését (és fordítva)? ” az ökoszisztéma szolgáltatás keretrendszer sem teszi önmagában megválaszolhatóvá, ahogy erre önmagában más tervezési rendszer sem alkalmas. Az ökoszisztéma szolgáltatások szemléletmódja abban nyújt előrelépést, hogy a társadalom által a természetre gyakorolt összes hatás közül kiemeli, és ezzel a közpolitika alkotás számára lehatárolja az ökoszisztéma tőke volumenét érintő legfontosabb hatásokat, amelyek esetében a megítélés kiemelten fontos szempontja a további tőkefelélés megakadályozása (amit a jövőben remélhetőleg felvált az újrafelhalmozás felé történő elmozdulás kritériuma). Ennek a körnek az esetében elegendő a változás tényének vizsgálata a változás monetáris értékelése nélkül. A többi hatás esetében, amely egy adott tőkekészlet hasznosításának lehetséges módozatai közötti választásra irányul a döntés nem hozható meg kizárólag ökológiai, természettudományos indikátorok alapján. A közpolitikái döntéshozatal az a tér, amelynek során az alternatívák közötti döntés szempontjainak meg kell jelenniük. Itt jelenik meg egy adott ország, de akár kisebb közösség intézményrendszerének minősége, mint az ökoszisztéma szolgáltatások tényleges hasznosulásának kritikus összetevője, akár szűk keresztmetszete. A közpolitika alkotás tudományában felgyűlt tapasztalatok alapján egyértelmű, hogy a közpolitikái megvalósítási kudarcok (policy failure) jellemzően nem a már kielégítően jó döntések meghozatalához szükséges információk hiánya miatt következnek be. Bármilyen ökológiai állapot és életvitel fenntartható, amíg elegendő külső erőforrás áll rendelkezésre a jelentkező instabilitások kivédésére. Ezen külső erőforrások rendelkezésre állása azonban nem az ökológiai állapot jellemzőitől, hanem más hasznosításokkal való összevetéstől függ (társadalmi preferenciák) és attól is, hogy mekkora az adott társadalom összességében vett értékteremtő képessége. (Keletkezik-e értéktöbblet, aminek alternatív hasznosítási lehetőségei között dönteni lehet?) Itt térhetünk vissza a tájból hiányzó víz helyének problematikájára, mint közpolitika alkotási kihívás példájára. Egy másik példát Orlóci (1991) szemléletesen mutat be (6. ábra), vagyis az Alföld által hasznosított víz mennyiségének történelmi korok alatti változását, a folyószabályozás és a lecsapolás következményeként a természeti rendszer vízvesztését az 1800-as és az 1980- as állapot között.
