Hidrológiai Közlöny, 2021 (101. évfolyam)
2021 / 1. szám
7 Rácz T., Kisely T.: Az MHT Vízépítési Szakosztályának fél évszázada - gondolatok a magyarországi vízépítésről megszilárdulásának időszakára tehető a hajózás újólagos fejlődésének időszaka. A XIII. században Pest és Pozsony voltak a legjelentősebb hajózási központok, később emelkedett melléjük Komárom és a Tisza mentén Szeged, valamint ekkoriban készült el a Duna folyását végig kísérő vontatóút. Vízimunkálatok Magyarországon a török korban (XVI—XVII. század) A török terjeszkedés következtében kialakult rendszeres háborúk miatt az alföldi népesség életmódja megváltozott. A korábbi időszak földműves létformája helyén szilaj pásztorkodás alakult ki. Ekkor jöttek létre az eltűnő falvak helyén a széles határral rendelkező mezővárosok, és ekkor alakultak ki a legeltetésre alkalmas puszták is (Károlyi I960). Habár jelentős területek voltak kiszolgáltatva a katonai akcióknak, elsősorban a hódoltsági terület peremén, a belső vidékeken viszonylagos rend és béke honolt. A hódoltság kezdeti időszakára az iszlám alapú jogállam, vallási türelem, és előjogmentes, az állami hierarchiához kötött hatalom volt jellemző (Matúz 1992). Ez a rend a birodalom gazdasági megingása miatt a hódoltság második időszakára a megváltozott és lényegesen rosszabb állapotokat hozott a lakosság részére (Matúz 1992), amely a hosszabb távú fejlesztésekre nem igazán adott teret, és a már meglévő létesítmények állapota is leromlott. A török hódoltság legismertebb vízépítéshez kapcsolódó eredménye a hő- és gyógyforrások nagyobb arányú hasznosítása volt, amelyek egy része a mai napig fennmaradt, és a hazai fürdőkultúra részét képezi. A hódoltság idejének másik következménye a rizstermelés meghonosítása, az ehhez szükséges infrastruktúrával együtt. Az 1800-as évek elején leírt vélekedések szerint a teljes hódoltsági területen termeltek rizst, és leginkább a meghódított Mátraalja lehetettjelentős, bár ezt a növények agrometeorológiai igényei nem igazolják (Békés Megyei Múzeumok Közleményei 1985). A legjelentősebb vízi munkálatok magyar és török részről is jellemzően hadászati célúak voltak: a várakat vízzel töltött mesterséges várárokkal, elárasztott területekkel biztosították (pl. Szigetvár, Sárvár, Kaposvár, Simontomya, Fehérvár (Székesfehérvár)), ahol ezt a terepviszonyok megengedték. A török megszállással nem érintett területeken a meglévő létesítmények fenntartása és újak építése jellemző volt, amint ez például a Duna mentén, a Csallóközben meglévő töltések karbantartásáról, de általában az árvizekkel fenyegetett vármegyék megfelelő létesítmények építésére irányuló együttműködéséről szóló királyi rendeletekből látható (Károlyi 1960). A XVIII. század elején végzett vízépítési munkálatok A XVIII. század elején a török hódoltság utáni időszak legfontosabb feladata az elvadult vízviszonyok rendezése volt. A lassan meginduló gazdálkodás egyre inkább nyitott az olyan termelési technikák felé, amelyek a vízjárta területeken nem voltak alkalmazhatók, így a vízrendezésre irányuló szándék egyre gyakrabban jelent meg. A század elején a Rákócziak csatornaépítési és vízszabályozási terveket készíttettek, továbbá az országgyűlés is foglalkozott a vízrendezés kérdésével. A rizstermelésben, és az ehhez kapcsolódó vízrendezési és mezőgazdasági vízépítési munkákban olasz telepesek végeztek jelentős munkát az Alföld délkeleti részén (Békés Megyei Múzeumok Közleményei 1985). Tervek készültek ugyan a folyók hajózhatóvá tételére, csatornaépítésekre, azonban nagyszabású vízrendezési célok ekkor még nem valósultak meg. A MAGYARORSZÁGI VÍZÉPÍTÉS KLASSZIKUS IDŐSZAKA A kiegyezés előtti időszak vízépítési munkálatai A XVII. században megindult a műszaki felsőoktatás, amelyre Mária Terézia és II. József hangsúlyt fektetett. A vidéki gazdasági és mérnöki akadémiákon kívül a pesti egyetemen megindult a mérnökképzés. A XVIII. század végén elkészült a Ferenc-csatorna, amely a Duna hajózás időszükségletét rövidtette meg, és lényegében az 1840-es évekig működött. Felújításával és kiegészítésével készült el a csatorna a mai nyomvonalán, melynek vízellátását a bajai Deák Ferenc zsilip biztosítja. A XIX. század elejének egyik legnagyobb változását a Napóleoni háborúk utáni gabonakonjunktúra hozta, amely extenzív termelésbővítéssel járt (Demeter 2017), és amely az 1890-es évekig kitartott, komoly lendületet adva a vízrendezési munkálatoknak. Ennek első és meghatározó üteme a reformkorra esett. A reformkor vízügyi programjának előkészítői Vedres István és Beszédes József voltak. Az ő javaslataik alapján fogalmazta meg Széchényi István a kor vízépítési feladatait, összefüggésben az ország remélt gazdasági fejlődésével. A XIX. század elején a szabályozási munkálatokat előkészítő vízrajzi felméréseket követően megkezdődött a reformkor vízügyi programja és a Duna és a Tisza szabályozása, amely Széchenyi István és Vásárhelyi Pál együttműködésnek köszönhetők. Meggyőződésük szerint az ország felemelkedésének legfőbb eszköze a közlekedés és a kereskedelem fejlesztése: az ehhez szükséges vízi és szárazföldi utak megteremtése, vagyis a vízszabályozások, az ármentesítések és lecsapolások, és ezzel egyidejűleg országos kereskedelmi és kulturális központok kialakítása. Emiatt vette kezébe Széchenyi a vízrendezés és a hajózás ügyét, ezért sürgette a biztos hajóutak megteremtését, és ezért utazta végig Beszédes Józseffel a Dunát Pesttől a Fekete-tengerig, hogy a helyszínen lássa a hajózás akadályait, ugyanakkor megismerje a szabályozásban rejlő gazdasági lehetőségeket is. Az Al-Duna-szabályozás munkálatai 1833-ban kezdődtek meg a mederbeli akadályok eltávolításával és a később Széchenyiről elnevezett vontatóút építésével. Végül az akkori hajók számára sikerült Széchenyinek és Vásárhelyinek járhatóvá tenni az Al-Dunát és megteremteni a hajóút összeköttetést a tengerrel. A XIX. század és Vásárhelyi Pál legjelentősebb vízmérnöki teljesítménye a Tisza szabályozása, a Tisza-völgy rendezése. Vásárhelyi tervei alapján évtizedeken át folyamatosan haladtak a munkálatok, amelyek a század végére értek olyan állapotba, hogy a Tisza-völgy ármentesítését befejezettnek tekinthettük. Egyben ez az első olyan
