Hidrológiai Közlöny, 2021 (101. évfolyam)
2021 / 1. szám
6 Hidrológiai Közlöny 2021. 101. évf. 1. szám az építési tevékenység során a föld-kő-fa-tégla-kötőanyag alkalmazása jellemzi. A klasszikus korszakot a korai időszaktól elsősorban az intézményes képzés megjelenése, és a munkák egyre megalapozottabb tervezése különbözteti meg, az anyaghasználatban pedig egyre nagyobb szerepet kapnak a fémek, elsősorban az öntöttvas, majd az acél. A modern vízépítés korszakát az intézményes képzés állandósulása, az egyre mélyebb tudományos megalapozottság és az iparszerűen előállított anyagok alkalmazása jellemzi, amely a jelenkorban is tart. A VÍZÉPÍTÉS KORAI KORSZAKA MAGYARORSZÁGON A magyarok letelepedése előtti időszak Az első ismert vízépítési munkálatok a Kárpát-medencében az ókori Rómához köthetők. Ez az államalakulat volt képes a vízimunkákhoz szükséges erőforrások biztosítására. A Római Birodalom tartósan a mai Dunántúli területen rendezkedett be, de jelen volt a Duna vonalától keletre húzódó területen is, ahol politikai értelemben ütközőzónát tartott fenn. Ennek talán leginkább ismert nyoma a Csörsz árka néven ismert védműrendszer, amelyet a IV. században építhettek a Duna-Tisza-közén élő szövetséges szarmaták védelmére (Bernáth 2007). Pannónia gazdaságának fellendülése segítette elő az első ármentesítési, mederrendezési és lecsapolási munkák véghezvitelét. AIII. és IV. században Probus császár uralkodása alatt mocsárkiszárítással, Galerius császár időszakában vizes, ingoványos területek lecsapolásával nyertek értékes területeket a földművelés elősegítésére. Hagyomány szerint ugyanebben az időszakban készült el többek között hatalmas erdők kiirtásával a Sió-csatoma őse, amely a Balaton vízszintjét szabályozta (Katona O. és Tóth A. dátum nélk.), bár utóbb a Sióval kapcsolatos római kori munkákra bizonyítékot nem sikerült feltárni (Anon 2015). Völgyzárógátas víztározók is készültek a római időszakban, amelyekre példa a Fejér megyei Pátka melletti, ma nyomokban fellelhető egykori, és a Veszprém megyében, Várpalotától nyugatra a 8-as főút töltésében lévő jó állapotban fennmaradt létesítmény. A római kori vízépítés legismertebb és jól dokumentált létesítményei a városok vízellátását biztosító, magasvezetésű vízvezetékek, az akvaduktok, pl. Aquincumban. A Dunán már a rómaiak előtt megfordultak a föníciaiak hajói, azonban a leírások szerint fejlettebb hajózás csak a római korban alakult ki (Bernáth dátum nélk.). A Római Birodalom hanyatlását és Pannónia feladását követően a vízépítési jellegű ténykedések is visszaszorultak. A vízépítési munkák gazdasági feltételei jó ideig nem álltak fenn, a római létesítmények idővel elpusztultak, a lecsapoló csatornák eliszapolódtak, a mezőgazdaság számára korábban meghódított területek újra erdősültek vagy mocsárrá váltak. A kialakuló Magyar Királyság megerősödésével a gazdasági fejlődés újra igényt és erőforrásokat teremtett a vízépítési munkálatokhoz. A magasabb termelékenységű, fejlettebb mezőgazdaság a természet növekvő arányú átalakítását igénylelte. A középkori vízerő hasznosítás a római kori találmányokon alapuló, vízikerekekről hajtott különféle mechanikai munkavégzésre alkalmas gépekben volt megtalálható, így a vízimalmokban, fíírészmalmokban, olajütőkben és posztóványolókban, kendertörőkben stb. Az elrendezésüktől függően malomcsatomás vagy völgyzárógátas megoldással üzemelő vízimalmok kialakítása mai szemmel tipikus vízmémöki tevékenység, amelyet a malomépítésben jártasságot szerzett mesterek végeztek. A vízimalmok jelentős része igen hosszú időn, akár évszázadokon át is fennmaradt és csak az iparosított molnárkodás vezetett hanyatlásukhoz. Visszaszorulásukat gyorsította a malmok vízrendezési szempontok miatti lebontása és a malomárkok ezzel párhuzamosan végbement felszámolása. A vízimalmok száma a XV. század végén 5 500 körülire volt becsülhető (Károlyi 1960). A mezőgazdasági célú vízhasznosítás ebben az időszakban a halastavak létesítésére korlátozódott, amelyek a középkori adománylevelekben rendszeresen felbukkanó, értéket képviselő létesítmények voltak. A halastavak természetesen nem jelentenek feltétlen komoly mérnöki teljesítményt, hiszen ezek akár a természetadta mélyületekben spontán módon is kialakulhattak. Ugyanakkor, hivatkozva a vízimalmok kapcsán rendelkezésre álló műszaki ismeretekre, épített tározók révén is készülhettek tavak, amelyek a kor technikai színvonalának megfelelő létesítményként hosszabb időre is fennmaradhattak. A vízkárelhárítás és vízrendezés korabeli létesítményeiről kevés híradás maradt fenn. Nyilvánvaló, hogy a kor embere igyekezett védeni javait az árvizek ellen. Általánosságban a passzív vízkárelhárítás lehetett azért jellemzőbb, a károk megelőzése azáltal, hogy az építmények és települések kialakítására és a termelésre a vízkároknak nem kitett, mai terminológiával élve vízkárnak ellenálló (reziliens) területeket választották. Ugyanakkor a XIII. században a Rába árvizeit helyenként már gátakkal igyekeztek távol tartani az értékektől, és a Körös-Berettyó völgyben is épültek árvízvédelmi töltések. A XV. század végén a Dráva mentén állítólagos római kori gátak felhasználásával vagy továbbfejlesztésével készültek töltések. Werbőczi hármaskönyve is említést tesz a védőtöltésekről és a vezérárkokról, amelyek korabeli mederrendezési munkákra is utalnak. Minthogy a jogszabályok jellemzően a korábban kialakult igények normatív leképezésével keletkeznek, a szabályban körülírt létesítmények megjelenése már sok generációval korábban megtörténhetett. A vízrendezésre, amely jellemzően mezőgazdasági területek kialakítására irányult, számos példa lelhető fel. A XIII. században lecsapoló létesítmények készültek a vizenyős területek lecsapolására: ilyen például a Debrecen határában levő Nagyárok vagy Ördögárok (Károlyi 1960). A munkaerőt ezekhez a munkálatokhoz a jobbágyi köteles munkavégzés biztosította. A vízellátási, csatornázási infrastruktúra tekintetében a korábbi római időszakhoz képest visszaesés figyelhető meg egyes kivételektől eltekintve (Buda, Városkút forrás vízvezetéke). A víziközlekedéshez is szükségszerűen kapcsolódtak vízépítési munkák a kikötők és a révek kialakítása kapcsán. A római időszakot követően a Magyar Királyság
