Hidrológiai Közlöny, 2021 (101. évfolyam)
2021 / Különszám
18 Hidrológiai Közlöny 2021. 101. évf. különszám valamint a hazánkba érkező vizek helyben tartása oly mértékben, hogy az ne okozzon országok közötti konfliktusokat. Fokozódó konfliktushelyzetek Tagadhatatlan, hogy a víz konfliktuspotenciálja a készletek hektikus változásával egyre magasabb szintre lép. A hatékony konfliktus kezelés érdekében tisztában kell lenni vizeink mennyiségével, minőségével, elosztásával, használatával és a vízzel összefüggő kockázatokkal. A vízkészletek mennyiségi elosztásával kapcsolatos hazai esetek a szélsőségek előfordulásával párhuzamosan hazánkban is egyre gyakoribbak. A vízkészletekkel kapcsolatban tehát lényegében háromféle konfliktusforrásról beszélhetünk: • A vízkészletek egyenlőtlen, az igényekhez nem illeszkedő területi eloszlása miatt kialakuló feszültségek (igen különböző léptékben: földrészek, régiók, tájegységek, települések). • Egy térségen (országon, tájegységen) belül a lakosság és az ökoszisztémák vízigényének biztosítása, valamint a gazdasági tevékenységek vízigényének kielégítése közötti ellentét (a lakosság és a természet vízigényének biztosítása között általában ritkán fordul elő konfliktus, kivéve az általános vízhiány esetét, ami egyedi megoldásokat igényel). • Ha az előző eset fennáll, akkor ehhez gyakran kapcsolódik a gazdasági szereplők közötti érdekellentét is. A jövő generáció védelmében érdemes átgondolni a közelmúlt egyik leginkább elhíresült konfliktusát a vízgazdálkodásról szóló 1995. évi LVII. törvénynek a vízkivételekkel összefüggő módosításáról szóló törvény előterjesztéséről. E szerint a mezőgazdasági öntözési célú kutak engedélye helyébe a bejelentés jogintézménye lép. A jövő nemzedékek érdekeinek védelmét ellátó biztoshelyettes 928-3/2020 számú közleménye szerint „ .... hogy az állam a felszín alatti vizekkel, mint a nemzet közös örökségének részét képező természeti erőforrással, csak oly módon gazdálkodhat, hogy nem csupán a jelenben, hanem a jövőben felmerülő vízhasználati igények fenntartható kielégítése is biztosítható legyen. A most rendelkezésre álló vízkészlet pedig akkor marad a jövőre nézve is felhasználható, ha az mennyiségi és minőségi védelemben részesül. ” (Alkotmánybíróság 13/2018. (IX. 4.) határozata). A súlyos alkotmányos aggályokat felvető jogszabály módosítási javaslatát 2018-ban az Alkotmánybíróság határozata alapján viszszavonták, azonban 2020 novemberében kis módosítással újra tárgyalta a Parlament és elfogadta. Ha szűkül a készlet, akkor az ágazatok és a vízhasználatok között konfliktus alakul ki, ezért a vízhasználatokat rangsorolni kell, akár minőségi, akár mennyiségi problémák miatt is, kibontva a társadalmi problémák széles tárházát. Ez nem azt jelenti, hogy minden körülmények között el kell fogadni a Vízgazdálkodási Törvényben rögzített sorrendet, hanem társadalmi és hatósági egyeztetések révén meg kell találni az elfogadható kompromisszumos megoldást. A mezőgazdaság fedi le a vízigények mintegy 70 %-át. A felszíni vízkészleteket tekintve a jelenlegi öntözéses vízkivételek vízgyűjtő szinten sehol nem okoznak vízhiányt, sőt jelentős szabad készletek állnak rendelkezésre. A szabad felszínalatti vízkészletek éppen fordított képe mutatnak: majdnem az Alföld teljes területére érvényes, hogy nem rendelkezünk szabad vízkészlettel (Somlyódy, 2011). A Homokhátság eleve vízhiányos és aszállyal sújtott terület, ahol az utóbbi években egyre jellemzőbb a nagy vízigényű haszonnövények termesztése. Mivel felszíni vízből nem lehet megoldani egyelőre ezeknek a növénykultúráknak (kukorica, borsó, paradicsom, paprika stb.) az öntözését, ezért azt nagyobb részben talajvízből, kisebb részben rétegvízből valósítják meg. Ezen a helyzeten három módon lehet változtatni: (1) A Duna-Tisza csatorna megvalósításával (nagyon drága megoldás), (2) A haszonnövény termelési struktúra gyökeres átalakításával a szárazságtűrő fajok (fajták) irányába, (3) A területen keletkező szennyvizek öntözési feltételeknek megfelelő tisztításával és elhelyezésével (ehhez pedig nehezen végrehajtható gondolkodásmód átalakításra van szükség a mezőgazdasági termelésben). A térségben a felszín alatti vizek túlhasználata miatt a vízszintek tendenciája csökken. A felszín alatti vizek csökkenő szintje a felszínen félsivatagosodást idéz elő, de problémát okozhat az ivóvíz kivételnél is. Ugyancsak az Alföldön találhatók azok a gyenge állapotú víztestek, melyek esetében az utánpótlódás nem elegendő a társadalom és az ökoszisztémák vízigényének kielégítésére. Magyarországnak geopolitika helyzeténél fogva nemcsak a hazai, de a határokon átnyúló víztestek problematikájával is meg kell küzdeni. Annak ellenére, hogy a társadalmak jóléte mindig is összefüggött a közös édesvízi erőforrások fejlesztésével, csak az 1950-es években jelent meg a nemzetközi vízfolyásokra vonatkozó nemzetközi szokásjog. A Duna vízgyűjtőjén 19 ország osztozik. A kockázatkezelési törekvések, illetve a múlt század 70-es 80-as éveiben a vízszennyezések indították el a bilaterális és a multilaterális szinten is a tárgyalásokat, melyek végül a Duna Védelmi Egyezmény aláírásához vezetek 1994-ben. A Tisza vízgyűjtő esetében is egyre szélsőségesebb árvizekkel, aszályokkal és szennyezésekkel nézünk szembe. 2011-ben a nemzetközi vízügyi megállapodást Ukrajna, Románia, Magyarország, Szlovákia és Szerbia szakminiszterei írták alá. A megállapodás célja az, hogy a résztvevő országok egyesítsék erőfeszítéseiket a Tisza vízgyűjtő területén folytatott vízgazdálkodás javítása, az erőforrás-felhasználás ésszerűsítése és az igazságosabb vízmegosztás érdekében. A felszíni vizek megosztásával kapcsolatos leghíresebb vita a Nemzetközi Bíróság elé került Bős-Nagymaros Vízlépcső rendszer ügye. A bíróság itt úgy Ítélte meg, hogy a vízmegosztás, amely lehetővé teszi Szlovákia (akkori Csehszlovákia) számára, hogy a határokon átnyúló folyó vizeinek 80-90 %-át kizárólagos haszna érdekében hasznosítsa, sérti Magyarország "a nemzetközi vízfolyás erőforrásainak méltányos és ésszerű megosztásához való
