Hidrológiai Közlöny, 2021 (101. évfolyam)
2021 / 2. szám
63 Túri Norbert: Egy tiszántúli talajcsövezett mintaterület állapotfelmérési lehetőségeinek, valamint működési hatékonyságának... Hollandia 0,7 millió ha, Magyarország pedig 0,04 millió ha drénezett területtel rendelkezett (Szinay 1983a). Számos irodalmi közlés bizonyítja (Mile 1986, Bognár és Geredy 1989, Forgóné 1996), hogy a megfelelő körültekintéssel és indokoltsággal végzett talaj csövezés kedvező hatása (vízlevezetés, talajvízszint szabályozás, szike - sedési folyamatok megakadályozása, vízvisszapótlás stb.) a mezőgazdasági termelés több területén is megmutatkozott, mint a jobb terméseredményekben; a talaj szerkezetének, a levegő-, víz-, és tápanyagforgalmának javulásában; a belvízborítások csökkenő mértékében és tartósságában; a talajművelésre alkalmas napok számának növekedésében; stb. Napjainkra elmondható, hogy ezen kedvező hatások megléte igencsak kérdésessé vált. A SÍKVIDÉKI TALAJCSÖVEZÉS HAZAI SAJÁTOSSÁGAI A művelési optimumokra kivitelezett nagy táblaméretek és az azokra telepített drénhálózatok, a rendszerváltást követő birtokstruktúra váltás következtében felaprózódtak. Ezt követően ezek a hálózatok már nem tudtak a tervezett üzemi feltételek szerint és gazdaságosan működni, bár problémák már a tervidőszakok alatt is megmutatkoztak, amelyek a későbbi üzemeltetésre is kihatással lehettek. Az V. ötéves tervidőszakban (1976-1980) a meliorációra fordítható támogatások elaprózva jutottak megyei szintekre. Megváltozott a szakigazgatás rendszere is, visszaszorult a központi szakmai irányítás, így több megyét érintően spontán, ötletszerűen folytak a meliorációs munkálatok (Varga 1986). A társulati főművek fejlesztése sem mindig a mezőgazdasági igényeknek megfelelően zajlott. A vízrendezési feladatokat sokszor nem a vízgyűjtő határokhoz igazítva, hanem a helyi mezőgazdasági üzem igényeinek megfelelően végezték el - legtöbbször a funkcionális sorrend figyelmen kívül hagyásával. 1980 után a támogatások növekedni kezdtek, de az elaprózott kivitelezések megmaradtak (Varga 1986). A talajcsőrendszerek szakszerű üzemeltetését nehezítette, hogy egyes mezőgazdasági üzemek nem mindig tartották be a Megyei Tanácsok Növényvédelmi és Agrokémiai Állomásainak alapvető előírásait. Ilyen például a csatorna üzemi vízszintjének talaj cső kifolyási szintje alatt tartása a kellő időszakban (Zsakarovszky 1982). A rendszerváltást megelőző években emellett már felmerült a telepített dréncsövek karbantartási igénye is, ugyanis Babies (1989) szerint, már ekkor megmutatkozott, hogy a szűrőzetlenül telepített drének körülbelül fele igényelt volna szűrőzést, ami biztosította volna a dréncsövek hosszútávú fünkcióképességét. Sziki (1985) szerint számos példa bizonyítja, hogy a lokális elöntésekkel tarkított táblán a vízkárelhárítási tevékenységet csak a problémás területrészeken és azok közvetlen környezetén szükséges alkalmazni, ahol a kétfázisú talajállapotok jellemzőek. A tábla nem érintett részein a víz okozta károk még kritikus esetben sem jelentkeznek, tehát ezeken a helyeken vízelvezetésre nincs szükség. A tanulmány részletezi, hogy síkvidéki területeken a részleges talaj csövezés (céldrének) alkalmazása indokolt, azonban megvannak a korlátái. A céldrének koncepciójuk szerint a felszín legmélyebb területeiről gravitációsan vezetik le a vizet, így ha a csövek esését figyelembe vesszük, a kifolyási szint jóval a befogadó csatorna mértékadó vízszintje alá esik. Fehér (1979) szerint síkvidéki kötött talajokon a megfelelően kivitelezett tereprendezés ellenére is kialakulnak terepegyenetlenségek, amelyekben a tél végi és tavaszi időszakokban felszíni belvízelöntések gyülekezhetnek össze. Tapasztalatai azt mutatták, hogy a síkvidékekre jellemző kis szintkülönbségek miatt keletkezett belvizek levezetési idejét 17 napnál rövidebb időre nem lehetett csökkenteni a fő befogadónak a tábláig való visszahatása miatt. A talajcsőhálózatok méretezési kérdései A talaj csőhálózatok méretezése során igen fontos pontosan meghatározni a levezetendő vízhozamot, ami legfőképp a mikrovízgyűjtő terület nagyságától, a lehullott csapadék mennyiségétől, valamint a lefolyás mértékétől függ (Sziki 1985). A talaj kedvező vízgazdálkodási állapotának elérését a talaj hidrodinamikai jellemzőinek (Darcy-féle k vízvezető képesség; p drénezési porozitás) optimális értéken való tartásával érhetjük el (Ambrus 1979). Ha a talajban lévő többlet víz levezetéséhez mesterséges beavatkozásra van szükség, a felszín alatti elvezetéssel csak a teljes telítettség és a szabadföldi vízkapacitás különbségének (pF 0-2) megfelelő víztömeget lehet elvezetni (Fehér 1983). Szabó (1972) tanulmányában megfogalmazta kritikáját azzal kapcsolatban, hogy a rossz szerkezetű, víz által kevésbé átjárható talajokon (vízáteresztő képesség 10"6-10'9 cm/s) az elterjedten használt 15-20 méteres szívótávolságú drénezés helyett 2-6 méteres szívótávolság alkalmazandó. A szívótávolság meghatározásának alapvető lépése a hálózatot érő mértékadó vízhozam (elvezetési intenzitás) megállapítása. A kiépítendő rendszer mérete permanens szivárgáshidraulikai méretezési módszer alkalmazásakor a tartós felszíni vízterhelés, valamint a talajvíz terhelés meghatározásán alapul. A mikrodomborzat és a talajfizikai jellemzők táblán belüli inhomogenitása miatt még egy kisebb területet sem lehet egyetlen értékkel jellemezni, így a méretezésnél a mértékadó vízhozamot a tábla legjobban terhelt (felszíni és/vagy talajvíz terheléséből) kiindulva kell felvenni (Madarassy 1983). A befogadó fajlagos vízhozam meghatározásánál külön figyelmet kell fordítani arra, hogy a felszíni és felszín alatti lefolyás eltérő összegyülekezést eredményez egy csapadékeseményt követően (Katona és társai 1989). A méretezés alapelveit figyelembe véve, bizonyos szempontból újra kell gondolni a hidrológiai (szélsőséges) folyamatok mentén történő tervezést. Napjainkban az emelkedő átlaghőmérséklet, a csökkenő fagyos napok száma, a szélsőséges/szeszélyes csapadékeloszlás egyre inkább növeli a mezőgazdasági területeink aszály- és belvíz-érzékenységét, miközben a mezőgazdaságilag müveit területeink talajvízviszonyai is jelentős változást mutatnak. Madarassy (1983), Dvorák (1979) nyomán a csapadékesemény ideje és intenzitása szerint csapadékterhelési kategóriákat különböztetett meg. Ilyenek például a hosszú és rövid idejű állandó/változó intenzitású csapadékok, melyek természetesen más és más mértékben terhelik a vízelvezető rendszereket. Napjainkban a rövid idejű nagy intenzitású csapadék beszivárgása veti fel a legtöbb kérdést, ugyanis a kisebb beszivárgás miatt a felszíni lefolyás szerepe nő meg (felszíni vízrendezés). Ekkor, felszín alatti vízrendezés hiányában, a felesleges vizek mélyebb rétegekbe történő beszivárgása nem következik be. A jelenleg
