Hidrológiai Közlöny, 2021 (101. évfolyam)
2021 / 1. szám
9 Rácz T., Kisely T.: Az MHT Vízépítési Szakosztályának fél évszázada - gondolatok a magyarországi vízépítésről Ikervár mellett. Ez a létesítmény a mai napig üzemel. Bár utóbb több példa is volt vízerőművek építésére, már a századfordulón (és azóta is) lemaradásban voltunk a vízerőhasznosításban számos nyugati országhoz viszonyítva. A század elején épült a Felsődobszai vízerőmű (1906), a Gibárti vízerőmű (1903). A XIX. század a vízellátás és csatornázás fejlődésének nagy korszaka. A vízművek és vízelosztó rendszerek kialakítása, a szennyvízgyűjtés és tisztítás, valamint a járulékos iszapkezelés megoldása az 1800-as évek második harmadától gyorsult fel. E téren a nagyvárosok kialakulása volt jelentős hajtóerő. Trianon után Az ország területvesztését követően a vízgazdálkodás komoly kihívások elé került, hiszen a vízgazdálkodási egységként is működő Kárpát-medence felvízi és alvízi elhelyezkedésű államokra tagolódott, és Magyarország (a Szerb-Horvát-Szlovén királysághoz csatolt dél-alföldi területekhez hasonlóan) alvízi helyzetbe került. A világháborúsjóvátétel is jelentős mértékben határolta be az ország fejlesztési lehetőségeit. A két világháború közötti időszakban előkerültek a vízépítési nagylétesítmények (csatornák, vízerőművek és duzzasztómüvek) korábban előkészített tervei. A korszak vízügyi programjának kialakítása többek között Sajó Elemér munkájának köszönhető. A magyar külkereskedelem levantei irányának fejlesztésére és általában a dunai hajózásban elfoglalt szerep erősítésére készült el a budapesti Kereskedelmi és Ipari Kikötő. Megvalósult a Soroksári Duna-ág rendezése. Ez a feladat a XIX. században megfogalmazott elvek szerinti Duna szabályozási munka befejeződésének tekinthető a főváros térségében. A Duna-ág északi és déli végén vízerőtelep és hajózsilip épült. A távlati fejlesztések egyik rendszeres témája a Duna- Tisza csatorna, amely ebben az időszakban újból előkerült, és amelynek építése csak 1947-ben kezdődött meg. A munkálatok azonban 3 hónap után félbeszakadtak, így csak a Ráckevei-Duna-ágból délkeleti irányba induló csatorna első 10 km-es szakasza készült el, a mai napig nyitva hagyva a kérdést a csatorna szükségességéről. Tovább folyt a munka a Sió csatornázásánál és a balatoni kikötők építése is folytatódott. Ekkor készültek - a teljesség igénye nélkül - olyan jelentős vízépítési műtárgyak, mint a Kesznyéteni vízerőmű (1938-43), a Békésszentandrási vízlépcső (1936-1942) vagy a Nicki duzzasztómű (1930-32). 1943-ban kezdődtek meg a Sajó alsó, 40 km-es szakaszának folyócsatomázási munkálatai, míg a Körös vízrendszerének fejlesztésére az öntözésfejlesztés kapcsán került sor. Ebben az időszakban hozták létre az Országos Öntözésügyi Hivatalt is, valamint jelentős belvízrendezések és lecsapolások történtek. A tervezett vízierőhasznosítások is nagyrészt a mezőgazdaság gépesítését, villamosítását voltak hivatottak szolgálni. A szocializmus időszaka A második világháború utáni időszakban a központi irányító szervek megszervezésekor került sor a vízitársulatok szigorúbb állami felügyelt alá vonására, és a vízügyi szolgálat központi szervének, az Országos Vízgazdálkodási Hivatalnak és az Országos Vízügyi Főigazgatóságnak a létrehozására. Ezek a szervezetek olyan, sokszor a háború előtti időszakban gyökerező, de a kor programjába illeszthető létesítmények kialakítását tették lehetővé, mint a Tiszalöki vízlépcső. Ebbe a körbe tartozik az öntözés fejlesztése és ezzel párhuzamosan a belvízelvezetés biztosítása. A Nyugati-főcsatornát 1965. december 30-án helyezték üzembe. A főcsatorna hossza ekkor 43 km volt. Az 1950-es évek második felére készült el a tiszavasvári vízbeeresztő-hajózsilip (1953-58) és a Nyugati Főcsatorna tiszavasvári vízbeeresztő zsilipje (1954-56). A XX. század második felében az árvízvédelemmel egyenrangúan kezelték a belvízrendezést és a belvízvédelmet. A mérnöki munkák egységes és tervszerű végrehajtása érdekében nagyobb hangsúlyt kapott a befogadók rendezése: a kisebb patakok, mellékágak rendezése, sok esetben voluntarista módon, mára az egyes területeken a természetes vízrendszer uniformizálódását eredményezve. 1973-ban átadták a Kiskörei vízerőművet, amely azóta is az ország legnagyobb vízerőműve. A vízlépcső építésének elsődleges célja a Tisza felduzzasztása és a Tisza-tó létrehozása volt, az áramtermelés mellékes szerepet játszott. A tó annak ellenére vált a magyar alföldi táj egyik meghatározó elemévé, hogy teljes kiépítésére nem került sor. Mégis, a jelen állapotában az Alföld vízjárta területeinek arculatát hozta vissza a tározó és egyebek mellett ezzel lett jelentős turisztikai látványosság. Az időszak egyik jelentős hatású fejlesztése volt a nagy tavaink medrének kiépítése, amely a turisztikai hasznosításra nyitott lehetőséget. Nem kétséges ugyanakkor az eredmény kettős társadalmi megítélése. A tavak nagyobb tömeg fogadására lettek alkalmasak, de sokat veszítettek természetes állapotukból is, ezt a körülményt a Balaton vízminőségének kérdésével évtizedeken át együtt emlegették. A Balaton vízjárásával kapcsolatban számos vita folyt, mindenesetre a megoldást a Sió zsilipjének és a Sió medrének bővítésével, de legalábbis kapacitásának helyreállításával szükséges biztosítani. A zsilip bővítése napirenden van. A Balaton vízminőségének védelmére a lecsapolási munkák során korábban megszüntetett Kis-Balaton viszszaállítására folytak munkák, melyek körében szabályozó létesítmények, töltések létesültek. Ugyancsak a világháborút megelőző időszakra nyúlik vissza a magyarországi Duna felső szakaszának lépcsőzésére vonatkozó terv is, amelyet Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszerként ismert meg a közvélemény. Ez a beruházás jelentősen befolyásolta a szakma megítélését, ennek hatása a beruházás leállítását követően, harminc év után is eleven. Az a társadalmi támogatottság, amely korábban a vízügy és a vízépítés irányában létezett, az 1980-as évek végén megtört.
