Hidrológiai Közlöny, 2020 (100. évfolyam)

2020 / 1. szám

34 Hidrológiai Közlöny 2020. 100. évf. 1. sz. Kormánya 9170/1948 sz. rendeletében utasította a Hiva­talt, hogy „készítse el az ország ivóvízellátásának és az ez­zel kapcsolatos csatornázásnak munkatervét!” A fejlesztési munkaterv rövid idő alatt (1948. novem­ber 20. és december 11. között) elkészült, melyet azután széles körben egyeztettek és megvitattak. Az anyag leg­fontosabb része az adott időponthoz tartozó állapot rögzí­tése volt (6. ábra), mely kiindulási alapként szolgált a ter­vezett fejlesztési program meghatározásához. 6. ábra. Magyarország csatornázottsága a II. világháború után Figure 6. Sewerage situation of Hungary after the World War II Az anyag négy fejlesztési kategóriát jelölt meg, mely­ben első helyen az iparosodott területek ivóvíz ellátása sze­repelt. Ide idézve az egész programra is jellemző első, leg­fontosabbnak tekintett pontját: „A rendszeresen el nem lá­tott ipari és bánya lakótelepek, ipari és bánya jellegű vá­rosok (községek). Olyan egyéb jellegű települések, melyek zári közmű nélkül ivóvízzel el nem láthatók, tiszántúli súly­ponttal. Állami birtokok, mezőgazdasági termelőszövetke­zetek vezetékes ivóvízellátása. ” Belátható, hogy a program továbbra sem a csatornázást helyezte előtérbe. A vízellátási és csatornázási ágazat kö­zötti különbség (az un. közmű olló), mely a század elején is megmutatkozott, az ötvenes-hatvanas közepén pedig ki­mondhatatlanul magas mértékre (40-42 %-ra) emelkedett. A kevéske hálózatokon összegyűlt szennyvíz tisztítás nél­kül folyt a befogadókba. A magántulajdon fokozatos állami tulajdonba vétele előtérbe került a vízi közművek esetében is. A kisebb, felszereltségükben gyengébb szolgáltatókat egységesen Megyei Vízmű rendszerbe sorolták, míg öt „rangosabb” város (Miskolc, Debrecen, Pécs, Szeged, Sopron), vala­mint Budapest két nagyobb szervezete) önállóságot har­colt ki magának. A későbbiekben az ország számos te­rületén, ahol megfelelő mennyiségű és minőségű víz nem állt rendelkezésre, öt állami tulajdonú un. „térségi vízkiegyenlítő rendszert” hoztak létre. Ezek a Regioná­lis Vízmű néven létrehozott - későbbiekben RV-k - az ivóvíz szolgáltatás mellett - ahol csatornahálózat is volt, az azzal kapcsolatos szolgáltatást is felvállalták. Az 1960-as évek közepétől a települési vízszolgáltatást összesen 33 vízmű vállalat végezte, melyek egyben az egész országot lefedték. A műszaki és gazdasági fel­ügyeletet az 1953-ban létrehozott Országos Vízügyi Fő­­igazgatóság 1968-as átszervezése után egységesen az államtitkársági jogkörrel felhatalmazott Országos Víz­ügyi Hivatal látta el. Változás történt a szakmai gondolkodásban is. A Ma­gyar Hidrológiai Társaság (MHT) 1949-ben Szegeden megtartott Vándorgyűlésén újszerű gondolatként felmerült a „természetes vizeink védelmének” időszerű kérdése. Ez­zel kapcsolatban a korszak prominensei „Szennyvíz Bi­zottságot” hoztak létre, melyet 1952-ben a Társaság El­nöksége a Vízellátási Szakosztályhoz csatolta, majd 1953. január 1 -el hivatalosan is megalakult a mintegy 70 főt ma­gába tömörítő önálló „Szennyvíz Szakosztály”. E szakmai összefogás hamarosan kovásza lett a szennyvizes előrelépés tudatos fejlesztésének. Egyaránt szolgált tudományos ismeretterjesztésként és iskolaként. Az előadók kezdetben főleg kutatók, egyetemi oktatók voltak, majd később a megalakult állami szaktervező cé­gek vezető mérnökei, továbbá a műszaki fejlesztésben élenjáró nagyobb üzemeltető cégek munkatársai, elsőként említve a Fővárosi Csatornázási Müveket. A korra jellemző volt, hogy minden tárca háttér intéz­ményként létrehozta a maga tervező intézetét. A telepü­lési vízgazdálkodás területén kezdetben vezető szerepet töltött be az Építésügyi Minisztérium által létrehozott, mintegy kétezer főt foglalkoztató MÉLYÉPTERV, mely­hez később felzárkózott az ugyan csak bő ezer főt megába foglaló VIZITERV. E két nagy tervező vállalat valójában uralta a hazai település vízgazdálkodás tervezői hátterét. A háttér intézmények kialakítási folyamata folytatódott azzal, hogy a megyék és a városok is hasonló profillal alakítottak ki intézeteket, és végül 53 tervező intézet mű­ködött meglehetős szakmai szint különbözettél. Ezen in­tézetek számára különösen fontos volt az MHT nyújtotta szakmai „továbbképzés”. Első időszakban a szakosztályi előadó üléseken a szennyvíz összetétele és a kisműtárgyak - oldó meden­cék, uszadék fogók, rácsok stb. - volt a téma. A progra­mok között országos konferenciák is szerepeltek, ahol a vendéglátó városok szennyvíztisztítási megoldásait is­mertették és vitatták meg a résztvevők. Sikeresek voltak a külföldi tanulmányutak, ahol egyrészt látni lehetett hol járnak a tisztítási folyamatokkal, milyen újszerű gé­peik vannak, és persze okulni lehetett a tapasztalt hiá­nyosságokból. A háborút követő években különösen a németeket egyes kutatási területeken korlátozták, így azok az akkor semlegesnek számító „környezeti-, vízzel kapcsolatos” té­mák felé fordultak. Az európai vízzel kapcsolatos kutatási témák időrendjét a l.ábra mutatja.

Next

/
Thumbnails
Contents