Hidrológiai Közlöny, 2020 (100. évfolyam)

2020 / 1. szám

Juhász Endre: Visszatekintés a szennyvízelvezetés fejlődésére

31

A rendszerváltást követő negyedik szakaszban a nagy erővel indult szennyvizes program, számtalan visszássága mellett, több kedvezőbb eredményt hozott. A cikkben rámutatok arra is, hogy Európában - benne Magyarországon belül is — mindezidáig eredménytelen a szennyvíz és a szennyvíziszap hasznosítás fenntartható módon való kérdésének kezelése. A cikk végén, távlati feladatként, felsorolást nyert néhány, az elmúlt időszakban elmaradt, megoldatlan probléma, ill. a jövőben megoldásra váró jogalkotási, szakmai és gazdasági vonzattal járó feladat.

A KEZDETEK

A szennyvizek zárt csatornán történő elvezetésének szükségessége Magyarországon a XIX sz. második felére vezethető vissza. Megvalósítása akkor kezdett szükségessé válni, amikor a laksűrűség már korlátokat állított (pl. felfelé terjeszkedés), a járványoktól való félelem pedig kifejezetten döntő lökést adott a fejlesztéseknek. A szennyvíztisztítást a fejlettebb nyugati országokban már a XVIII. századtól az ipari forradalom kikényszerítette, melyet mi valójában, mint egy másfélszáz évvel később tudtuk csak követni.

Az ország első tervszerű csatornaépítésének kezdete Budapesten indult ~130 évvel ezelőtt. Az I. világháború kezdetére az akkori Magyarország csatornázottsága alig 6- 7%-os szintet ért el, és a kevéske előrehaladást a háború, valamint az azt követő időszak sajnálatos módon visszavetette. A XIX. század végén, a hosszabb idő alatt kialakított nézet szerint a csapadékok elvezetését is szem előtt tartva un. úsztató (mai terminológiával egyesített) rendszer mellett döntöttek. Ez elsősorban az 1873-ban három településből kialakított Budapest föváros jövőbeni fejlődésére való tekintettel - beleértve a manapság napirendre került klímakérdéseket is - szerencsére nem csupán Budapest, hanem a fejlődő vidéki városok szempontjából is hosszútávra előnyösnek bizonyult. Igaz ugyan, hogy lényegesen nagyobb átmérőjű vezetéket széles munkaárkokban kellett - akkoriban még kézi erővel - megépíteni, de így a szükebb „belvárosi” környezetben az újabb közművek számára is helyet lehetett biztosítani (1. ábra).

1. ábra. Főgyűjtő építés 1910-ből (Garami és társai 1972) Figure 1. Construction of main sewer in 1910 (Garami et. al 1972)

A vezetékek építésére különös gondot fektettek. A párizsi vagy fél-párizsi szelvény alsó részét betonból alakították ki és klinkertéglával burkolták, míg a felső részt, a tulajdonképpeni csapadékszállító részt gondosan, sablonnal kifalazták.

Kezdetben elsősorban azok a városok fogtag csatornaépítésbe az országban, ahol a domborzati viszonyok, a gravitáció adta lehetőségek kihasználását lehetővé tették. A vízfolyások mellé épült települések - bár már zárt vezetékeiket - rövid úton igyekeztek a befogadókba bekötni anélkül, hogy valamilyen szennyeződést visszatartó (rács, hordalékfogó) műtárgyat kialakítottak volna.

Emiatt a városok alacsonyabban fekvő részeit az áradások gyakorta döntötték. Legtöbbször a torkolati elzáró szerkezet sem épült meg, minek következtében a folyók visszaduzzasztottak, s a mélyebb részeken rendre áradást okoztak. Emlékezetes példaként szolgálhat a budai vagy a szegedi árvíz (Garami és társai 1972, Ágoston 2004).

Az I. világháború a szerény fejlődést is lassította, mindezek ellenére, a két háború között, ha lassan is, a hálózatépítés a megyei jogú városainkban valamennyire előre haladt. Annak ellenére, hogy tőlünk nyugatra a befogadókba való bevezetés előtt már legtöbb helyen általában már csepegtetőtestes biológiai tisztítást alkalmaztak, nálunk ez sokáig még elmaradt. A sűrűn lakott városi környezetben, a parti betorkolások mentén tisztítótelepek kialakítására igen kevés helyen adódott lehetőség. Nem beszélve arról, hogy számos szószólója akadt annak a nézetnek, hogy a szennyvíztisztítással a halaktól elvonják a tápanyagot, azaz a vízi életvilág életfeltételeit veszélyeztetik (Maucha 1943).

LASSABB LÉPÉSEK A KÉT VILÁGHÁBORÚ KÖZÖTT

A vízzel foglalkozók szakmai összefogása, a tudományos megalapozottság az egész országra kiterjedően hiányzott. 1917-ben a Magyar Földtani Táraságból kivált és önállóvá vált Magyar Hidrológiai Társaság (MHT) ugyan zászlajára tűzte a vesztes háború során megcsonkított ország - főleg - ár- és belvízi problémák kérdéseinek tudományos felkarolását. Ám ekkor még a gyermekcipőben járó ivóvízellátás ügye is csak alig képezte a szakemberek gondolkodásának téma világát, és különösen nem a szennyvizek bármilyen vonatkozású vizsgálatát. A Trianon okozta sokk miatt a területek visszaszerzésével, a megmaradt területek védelmének biztosításával foglalkozott, s nem maradt erő (és pénz) az ivóvízzel és különösen nem a csatornázás kérdéseivel foglalkozni.

Nehezen talált önálló közigazgatási gazdára a vízügyi szakterület. A falusi és városi vízi közművek főhatósági felügyelete előbb a Népjóléti és Munkaügyi-, majd az Ipari Minisztérium hatáskörébe került, továbbá a szakmai felügyeletet a Belügyminisztérium háttér intézménye, az Országos Közegészségügyi Intézet gyakorolta. A vízjogi engedélyeket a Földművelésügyi Minisztérium Kultúrmérnöki Hivatala adta ki.

Sajnálattal lehet megállapítani, hogy a XX. század első harmadában a falun élő lakosság egyharmada nemhogy a csatornázást, de még a vezetékes ivóvízellátást sem igényelte.

Míg a városok - már amelyik képes volt csatorna építésére hitelt felvenni - rövidebb-hosszabb vezetéképítésbe belefogtak, ezek is elsősorban a belső területek csapadékvíz elvezetését szolgálták.