Hidrológiai Közlöny, 2020 (100. évfolyam)

2020 / 1. szám

32

Hidrológiai Közlöny 2020. 100. évf. 1. sz.

Különösen feltűnő a térképen szereplő városok esetében, hogy 1940-ben még mindig 33 városban nem volt közüzemi vízellátás s ezeknek mintegy fele pedig az Alföldön volt található (2. ábra). Tekintettel arra, hogy az ivóvíz már ebben az időben is messze elsőbbséget élvezett, mit lehetett elvárni a csatornázás érdekében? A térkép arról is tanúskodik, hogy a vízszolgáltatás komolyabb fejlesztését elsősorban a főváros és környékén, valamint a balatoni üdülő településeken ambicionálták.

2. ábra. Magyarország csatornázottsága a 11. világháború előtt, 1940-ben

Figure 2. Sewerage situation in Hungary before the II. Word War in 1940

A legnagyobb gondok közzé tartozott, hogy hiányzott a műszaki szakképzés. Az építési munkálatokat külföldi, német és angol mérnökök irányították. Magyar nyelvű szakirodalom nem létezett. Az egyetemi oktatásban különösen a szennyvíztisztítás témaköre - a kétszintes ülepítőt kivéve - nem szerepelt. A hazai magyar mérnökök igyekeztek elsajátítani elsősorban a szükséges csatornaépítéssel kapcsolatos szakmai ismereteket, egyrészt úgy, hogy külföldön tanultak (pl. svájci, berlini egyetemeken), vagy a hazánkban foglalkoztatott külföldi mérnökök mellett dolgozva próbálták „ellesni” azok tudását.

A Magyar Építész és Mérnök Egylet 1938-ban kiadott egy kétkötetes Építési Zsebkönyvet, melyet a legtöbb tapasztalattal rendelkező magyar mérnökök írtak, érintve valamennyi mérnöki szakterületet. A II. kötet végén a csatornázással kapcsolatos részt a magyar Kendi Finály Lajos (népszerű nevén: Fincsi bácsi) egy jeles nyugati cég (Prister Építő és Hydrotechnikai Rt.) magyar igazgatójaként írta. O is csupán az egyesített és elválasztó rendszerű vezetékek összehasonlításával, méretezési és gazdasági kérdéseivel foglalkozott, továbbá a cége által forgalmazott különböző csőszelvények kialakítását ismertette. Említést érdemel vitéz Héthársy (Hauszmann) József hadmérnök őrnagy németnyelvről lefordított és 1942-ben kiadott „Szennyvíztisztítás” c. könyve, mely a háború utáni időkben a szakemberek „bibliájaként” szolgált.

A Főváros egyik köztiszteletben álló főtanácsosa egy írásában kifejtette: „a szennyvizek a Duna folyó hatalmas öntisztító erejének csak kicsiny hányadát veszik igénybe, úgyhogy ma még beláthatatlan időre szóló fejlődés esetén

is biztosítottnak látszik a Főváros szennyvizeinek a Duna folyó által való zavartalan elvezetése." Megállapításaiban továbbá osztotta azt a nézetet is, hogy a bővizű Duna mentén fekvő főváros részére a költséges biológia szennyvíztisztító berendezések létesítése felesleges. (Ezt a nézetet egyébként városaink zöme sokáig szintén magukévá tették.)

Noha a tisztítást nem szorgalmazták, mégis történtek minimális lépések tisztítóberendezés építésére. A város északi - akkor még meglehetősen kietlen részén - a mai Dagály strand mögötti területen, a Rákos patak betorkolásától hajításnyi távolságra 1936-ban tervbe vették egy mechanikai tisztító mű építését, melyből a rács, homokfogó és az impozáns záporvíz átemelő meg is épült. Ide gyűlt egyébként össze az akkori Váci út mentén kifelé tolódó ipari körzet szennyvize is, melyet magas vízállás esetén szivattyúval emeltek be a Dunába. A háború a szennyvíztisztító telep építését „elmosta”.

(Mai szemmel nézve 2019-ben talán szerencsés is, hogy a jelenleg már igen értékes belső területen nem történt ilyen jellegű építés, mert a városfejlődés igen drága lakásokkal teljesen körbe övezte. A korábban ide gyűjtött szennyvizeket a jelenlegi Észak-budapesti telepre vezetik, a régi átemelő az ötszörös hígítás feletti záporvizek Dunába történő bevezetését szolgálja.)

Szintén megemlíthető egy másik kísérlet is, mely a nyugati országokban is újdonságnak számított akkor (de ma már mindenütt magától érthetően kezelt kérdés) az az a szennyvízben jelenlévő szerves anyag biogázzá történő átalakítása. A ferencvárosi átemelő területén „tisztítóművet” építettek, mely gerebből (durva rács), 10 mm-es pálcaközű „finom rácsból” és homokfogóból állt. (A mai fogalmak szerint ez csupán mechanikai előtisztításnak felel meg). A rácsszemét számára továbbá - közvetlenül a háború előtt - négy db rothasztó tartályt telepítettek, melynek célja biogáz előállítása volt.

A rácsszemét rothasztása sikertelen szakmai elgondolásnak bizonyult (3. ábra). Sajnos az 1960-as évekig (elbontásáig) próbálták üzemeltetni, mely azonban messze alatta maradt az 1938-ban elképzelt várakozásnak. A rácsszemét ugyanis igen alacsony mértékben tartalmaz szerves anyagot, azaz az úsztató rendszer esetében deszka hulladéktól a gumicsizmáig, a rozsdás lavóron és textíliákon, gyógyszeres fiolákon keresztül minden rothadásra alkalmatlan anyag előfordul, ami nem, hogy nem rothadt, de a fenékre „cementálódva” a reaktorokból való eltávolítása is a legnagyobb nehézségekbe ütközött. Hihetetlennek tűnik, de igaz, hogy egy alkalommal a rácson egy kisméretű régi DKW autóroncs karosszériája is fennakadt. A két világháború között a szennyvíztisztításnak még csírái is alig mutatkoztak Magyarországon. Az egyetlen 2 000 m3/d kapacitású miskolci csepegtetőtestes telep (4. ábra) 1944-ben bombatámadásnak esett áldozatául. A mai értelemben vett hatékonyabb és korszerűbb szennyvíztisztítás gyakorlatilag az 1950-es évek közepén indult, s alig több mint hat évtizedes múltra tekinthet vissza.