Hidrológiai Közlöny, 2020 (100. évfolyam)
2020 / 3. szám
52_________________________________________________________________________________________Hidrológiai Közlöny 2020. 100. évf. 3. sz. A 9. ábra az M2 árapálykomponens globális eloszlását mutatja. R Ray Space Gaodrav Branch 6/99 O 10 20 30 40 50 60 70 SO 90 100 110 120 130 cm 9. ábra. Az M2 Hold-dagály komponens globális eloszlása (https 1) (Megjegyzés: Az ábra jól mutatja az amfidromikus pontokat, az örvényeket és a kontinensek északnyugati partvidékén kialakuló nagy rezonancia-dagályokat.) Figure 9. Global distribution of M2 lunar tide component (https 1) (Note: The figure illustrates amphidromic points, vortexes, and high resonance tides on the northwest coast of the continents.) A tengerszint árapályváltozásaival összefüggésben árapályáramlatok is léteznek. Az árapálykeltő erők horizontális komponense alakítja ki az áramlásokat, melyek sebessége a nyílt óceánon mintegy 1 cm/s nagyságrendű, de kevésbé mély és parti vizek felett a topográfia kényszerítő hatása miatt az 1 m/s-ot is elérheti. Az árapályáramlatok a nyílt tengereken általában forgási sajátossággal rendelkeznek, ami azt jelenti, hogy az áramlat vektora egy árapályciklus alatt körbefordul, a vektor hegye egy ellipszist ír le. Az óceáni árapályáramlások hatásai közé tartozik belső hullámok gerjesztése (pl. tengerfenéki hátságok, kontinentális lejtők fölött) és az aljzati üledék felkeverése még akár mély óceáni területeken is (LeBlortd és Mysak 1981, Bearman 1999). Az óceáni víztömegek árapályának súlya deformálja a földfelszínt, és a part menti szárazföldeken is deformációs terhelést okoz az árapályffekvenciákon. Ezt a jelenséget óceáni árapályterhelésnek nevezzük, és a szárazföldön végzett mérések esetében korrekciós tényezőként figyelembe szokták venni a szilárd föld árapályparamétereinek meghatározásához (pl.: Jentzsch 1997). Valamely óceánmodell alapján kiszámítható a felszíni deformációt okozó terhelés egy adott pontra (Agnew 2013). Az óceáni árapályterhelés hatásait izovonalas térképeken is szokták ábrázolni a szárazföldek területére. A tengeri árapály mérése Az árapályváltozás mérése a legegyszerűbb parti vízszint mérésétől (árapálymércék) a műholdas mérésekig terjed: • klasszikus mérés: skálával rendelkező rűd, az értékek vizuális leolvasásával, • úszó érzékelő: egy védett csőben karhoz rögzített úszó, a kar egy analóg adatrögzítőhöz csatlakoztatva, • nyomásérzékelő: a nyomást egy rögzített mélységben regisztrálva, tengerszint-változássá lehet átszámítani, • radar magasságmérés: Föld körül keringő műholdról történő távolságmérés az óceán felszínére (pl.: Egbert és társai 1994, Ray 1999, Cherniawsky és társai 2001). A vonatkoztatási szint az árapály-magasságmérések számára az úgynevezett átlagos tengerszint. Erre a szintre vonatkoztatják általában az árapályamplitúdókat és a topográfiai pontok magasságát is. Az átlagos tengerszintet hosszú tengerszintmérési adatsorokból lehet meghatározni, melyekben az árapályhatások kiátlagolódnak. A tengerszint megfigyeléséhez hozzátartozik a hónapos és éves átlagok rendszeres meghatározása is. Az átlagos tengerszint időbeli változása információt nyújthat a földfelszín emelkedéséről, süllyedéséről, éghajlati változásokról is. Az árapálymagasság (vagy árapálykülönbség) az egy árapálycikluson belül mért legalacsonyabb és legmagasabb vízállás különbsége. A 10. ábra a modem árapálymérési módszereket szemlélteti. 10. ábra. Parti és műholdas tengerszint mérés Figure 10. Coastal and satellite sea level measurement
