Hidrológiai Közlöny, 2020 (100. évfolyam)
2020 / 3. szám
Mentes Gyula: Felszíni és felszín alatti vizek árapálya 51 létre, sokszor a zárt formán belül körbehaladó gyors árapályhullámként. Néhány szinte teljesen zárt tenger esetében, mint például a Földközi-tenger, Fekete-tenger (.Medvedev 2018) vagy Balti-tenger, az árapályerők hatására állóhullám alakjában alakulhat ki (állandósult oszcilláció). Ilyen tengerekben az árapály okozta tengerszint emelkedés a centiméteres nagyságrendbe esik, míg a nyílt óceánon a deciméteres nagyságrendben található. Ugyanakkor part menti tengerekben és öblökben az árapály mértéke ehhez képest sokkal nagyobb is lehet, ha ezek alakja elősegíti az árapály erősítését (pl.: Hendershott. és Speranza 1971, Green 2010). Amikor a vízfelszín árapályvonulata eléri a kontinentális shelfek sekélyebb vizeit, előrehaladásának mértéke lelassul, energiája kisebb térfogatba akkumulálódik, ezáltal az emelkedés és csökkenés amplitúdója felerősödik. Öblök és óceánmelléki tengerek medencéje akár rezonáns árapályválaszt is létrehozhat és állóhullámok (angolul seiche) alakulhatnak ki. Ez a jelenség legerősebben a Fundy-öbölben (Kanada) jelentkezik, ahol a szökőár mértéke eléri a 15-20 m-t is (7. ábra). A legismertebb tengeri állóhullámok az Északi-tengeren és annak melléktengereiben, pl. a Balti-tengeren lépnek fel, de nem ritkák az Adriai-tengeren sem. A teljes Északi-tenger gyakran mutat mintegy 36 órás periódusidejű vízingást. Nyilvánvaló, hogy e beltengerek hosszúkás alakja és esetenként sekélysége egyaránt kedvez a jelenség kialakulásának. Éppen ezért a tengereket lezáró sekély öblökben, ahol gyakran nagy kikötővárosok helyezkednek el, (tehát együttesen van jelen a hullámenergia felhalmozódás és a nagy sebezhetőség) lehet a legpusztítóbb ajelenség hatása. A legfontosabb ilyen pontok Európában Szentpétervár a Finn-öbölben, és Velence az Adriai-tenger északi sekély végében, a Pó-folyó deltavidékén. Általában elmondható, hogy a parti vizek - főleg öblök, csatornák, tölcsértorkolatok - árapály mozgásai a part részletes geometriájától és a vízmélység változásaitól függenek (pl.: Hendershott és Speranza 1971). Az árapály amplitúdója, fázisa, a szökőár és vakár közötti különbségek széles skálán változnak helyről helyre. 7. ábra. A Fundy-öböl (Kanada, Uj Skócia) a benne fellépő maximális dagály amplitúdókkal (balra) és apály idején (jobbra) (http2) Figure 7. Fundy Bay (Canada, Nova Scotia) with its maximum tide amplitudes (left) and low tide (right) (http2) A nyílt óceánokon a vízfelszín elmozdulása az árapályerők hatására haladó hullámként követi az égitestek mozgását, úgy, hogy bizonyos pontok, az amphidromok körül körbefordul. Az amphidromok a nulla árapály amplitúdóval rendelkező pontok az óceánon, ahol e hullámok kioltják egymást. Az óceáni árapály szerkezetét az óceánok területére árapálytérképeken - izoráhiák - ábrázolják, valamely árapálykomponens azonos amplitúdójú vagy fázisú pontjainak izovonalas megjelenítésével (pl.: Egbert és társai 1994, 2004) Az árapály vonalak az amphidromokban futnak öszsze, és vonalainak pontjai azonos árapályfázisban vannak (pl. a Greenwich-i vonatkoztatási időhöz számítva). A corange vonalak az azonos árapálymagasságú helyeket kötik össze, és mindig körülölelik az amphidromokat (8. ábra). 8. ábra. Azonos amplitúdójú és azonos árapálymagasságú helyek térképe (Bearman 1999) Figure 8. Co-tidal and co-range map (Bearman 1999)
