Hidrológiai Közlöny, 2019 (99. évfolyam)
2019 / 2. szám
68 Hidrológiai Közlöny 2019. 99. évf. 2. sz. Rustenburgba és Medemblikbe. A gátszakadás helyén a tenger egy mély kopolyát alakított ki. Ebben az árvízben sok szarvasmarha elpusztult, azonban a veszélyhelyzet már november 15-én megszűnt. Megkezdték a gát kijavítását, de december 19-én ismét súlyos vihar támadt, a nyugati fríz reménytelenül elveszettnek tűnt. De nem adták fel. Egy emberi erővel működtetett hatalmas cölöpöző gépet használva minden vízbetörési lyukat nagy mennyiségű cölöppel zártak el. 1676. január 26-ára lezárták az összes gát megnyílását. Ezután kezdődhetett el a sós víz által elárasztott föld kiszárítása. Az Omringdijk azonban nem volt olyan biztonságos, mint ahogy azt korábban gondolták. Az 1675-es Scharwoude-i áradások meggyőzték a frízeket arról, hogy tovább erősítsék a gátat. Az Omringdijk környékén több régi gátszakadás nyoma ma is látszik. A keletkezett kopolyákat nem tömték be, inkább az új gáttal megkerülték azt. Ilyen, az utóbbi időben ikonikussá vált kopolyák láthatóak Grootven mellett (/. kép). 1. kép. Nyugat-Fríz Omringdijk az un. Burger kopolya tavával (A gát tartományi emlékmű.) Picture 1. Westfriese Omringdijk with the Burger kolk lakes (The dyke is a provincial monument.) 1255. AZ ELSŐ ÁRVÍZVÉDELMI TANÁCS Megdöbbentően régen, 1255-ben alakult II. Vilmos Hollandia és Zeeland grófja vezetésével az első helyi árvízvédelmi tanács, amire a hollandok, mint demokratikus intézményrendszerre roppant büszkék. (https://www.dutch watersector.com/our-history/). A korai gátak ekkor még kisméretű körgátak voltak, elsősorban a tengerár ellen épültek, és esetenként különálló gazdaságok létesítették ezeket. A XII. századtól már városok is építettek gátakat, mint például Amsterdam vagy Rotterdam (az Amstel és Rotte folyók gátjairól van szó). Ezek a nyári időszakban kitartottak addig, míg a gabonát, főként a zabot és a lóbabot learatták, viszont a téli időszak erős áradásai sokszor elmosták őket. A középkorban az ilyen különálló gátakat a tengerpart mentén összefüggő gátvonallá kezdték alakítani, a védelem mellett jellemzően inkább a tengeri területeket szárazföldi területté alakították vissza (NHV 2004). Csak lényegesen később, az állami koordináció és a gazdasági potenciál javulása tudta a földműveseket és az akkor már kapcsolódó kereskedelmi és ipari vállalkozásokat a hatékony gátépítés érdekében összefogni, mint például az oldenburgi grófság esetében. 1400 körül az árvíz még nagyobb probléma volt a gyorsan növekvő és fejlődő ország számára. A tengervíz kicsapásával szemben egy másik probléma is jelentkezett, a felszín süllyedése. A terület egy nagy része olyan mélyre süllyedt, hogy a tenger és a folyó szintje alá került. Az Európai Unió legmélyebb természetes pontja a szárazföldön jelenleg Hollandiában van, -7 méter az átlagos tengerszint alatt. Az akkori idők egyik legnagyobb találmánya a szélmalmoknak a búza és a gabona őrlésén kívül más célra történő felhasználása volt. A szélmalmokkal szivattyúzták a vizet az elsüllyedt polderekből a gát fölött át a folyókba. Több mint száz évvel később a szélmalmok már mindenhol üzemeltek az egész országban. Ez a találmány lehetővé tette, hogy az ország lakosságának egy része a tengerszint alatt élhessen. Kétségtelen tény, hogy a tengeri árvizeknél az áldozatok száma mintegy három nagyságrenddel magasabb volt, mint a folyami árvizeknél, de az ország belső területeit a folyami árvizek veszélyeztették. Az is tény, hogy kevesebb alkalommal veszélyeztettek a folyami árvizek, viszszatekintve évszázadonként átlagosan egy-egy katasztrofális árvíz alakult ki a folyók mellett, de jelentős volt a mezőgazdasági termeléskiesés, nem is beszélve a humán veszteségekről és az elszegényedésről. A gátak építése részben igazodott a folyószabályozási elvek változásához, de jelentős méretű lokalizációs gát is épült (pl. Diefdijk). Ezen gátak építése egy erős területi szemlélet meglétét bizonyítja, hasonlóan a folyószabályozási megoldásokhoz. AZ ELLENSI-GÁT Bár minden holland gátnak jól ismert a története, az Ellensigát példája talán jól mutatja a termőföld tengertől való viszszahódításának hajdani munkáját. Egy körülbelül 180 km2-es területet, a Jade-öblöt nagyrészt a vihar árvizek hozták létre a XIII. és XIV. században. Ilyen árvíz történt 1384-ben is, amikor a tengerár behatolt a szárazföldre, és a magas víz a hullámzással hozzájárult a Jade-öböl kialakulásához. Az öböl területe nyugaton messze a fríz-félszigetig terjedt, keleten a XIV. század elejétől a Weser folyó delta torkolatához csatolódott. Ennek következtében majdnem két évszázadra Butjadingen és Stadland a Weser bal partján keskeny szigetté alakult. Az áradások pusztítása és a területvesztés gyengítette a fríz közösséget. Az 1400-as években ugyan Bréma szabad városa már megpróbálta szabályozni Butjadingent és Stadlandot, de nem ért el sikert. A XVI. század elején a Jadeöböl körüli megyéket Oldenburg grófjai hódították meg. A Jade egy időben három összekötő ágon is csatlakozott a Weser torkolatán keresztül a tengerhez. Az első ilyen folyómedret 1450-ben zárták le gáttal, míg az utolsót 1515-ben. Azonban további közel egy évszázad telt el, hogy a többi elárasztott területet visszanyerjék legelőnek és szántóföldnek. A Stadland-sziget meghódításával együtt a Weser-delta legnagyobb ágát egy 1515-ös megnyílás szakította meg. A következő évtizedekben több vízfolyást is áttöltöttek.
