Hidrológiai Közlöny, 2018 (98. évfolyam)

2018 / 2. szám - SZAKCIKKEK - Somlyódy László: Vízminőség-szabályozás: Fejlődéstörténelem

6

Hidrológiai Közlöny 2018. 98. évf. 2. sz.

Alaposan előreugorva, ez vezetett 1972-ben az USA- ban az első korszerű vízminőség-szabályozási törvényhez, közismert nevén a Clean Water Acthez, amit számos ország tekintett és tekint ma is követendő példának.

A gazdasági és ipari fejlődés, a városiasodás eredményeként megváltozott a környezetbe kibocsátott szennyezők mennyisége és összetétele (és változik napjainkban is, az újabb és újabb termelési hulladékok megjelenése miatt). A probléma abban jelentkezett, hogy a változással együtt a városi vízi infrastruktúra - melynek feladata a gondoskodás az egészséges vízellátásról, a záporvizek elvezetéséről és a szennyvizek (általánosabban szennyezések) biztonságos elhelyezéséről - még hiányzott, kezdetleges, túlterhelt vagy esetleges volt. Ily módon maga az infrastruktúra spontán fejlődése is bajok előidézőjévé vált: nagymértékben hozzájárult a járványok terjedéséhez. Cselekedni kellett; a részleteket az első „történet” meséli el a dr. John Snow és a londoni kolerajárvány fejezetben.

Fenti négy példánk kapcsolódik egymáshoz, mintegy egymásra épül. Sok a hasonlóság közöttük annyiban, hogy - szemben sok más esettel, mai szemmel - többnyire meglepően korán ismerték fel a problémákat, nemegyszer olyankor, amikor a megoldás eszközei még nem is álltak rendelkezésre. Kutatásra, fejlesztésre, innovációra és kiszámítható finanszírozásra volt szükség, ami esetenként évtizedeket is igénybe vehetett. Több példánk is esik ebbe a besorolásba, amelyek ma is világszerte (vagy „globálisan”) használt megoldáshoz vezettek. A tanulságokat levonni és okulni mindenképpen érdemes. A kreatív gondolkozás, az előrelátás, a nagy egyéniségek alkotó részvétele nélkülözhetetlen, ez történeteink egyik fontos tanulsága.

DR. JOHN SNOW ÉS A LONDONI KOLERAJÁRVÁNY

(Steven Johnson (2006) elbeszélése nyomán.)

1854-et írunk, a két és fél milliós, rohamosan szaporodó Londonban vagyunk (népessége 1800-ban 1 millió, 1900- ban pedig 6,5 millió). Mai értelemben vett vízi infrastruktúra nem létezik. Fekália önt el mindent, akár méteres vastagságban, a pöcegödrökön túl gyakran a pincét és az udvarokat is, ahová az ablakokból löttyintik ki a bili tartalmát. 1852-től kezdve már léteznek csatornaszakaszok és alagutak, ezek azonban nem tervek alapján, hanem a város spontán fejlődését követve épülnek. Az eredmény a 200 000 pöcegödör többségének túlterhelése, a környezet és a Temze elárasztása fekáliával.

A túlterheltséghez nagyban hozzájárul az öblítéses vécé elterjedése. Az ókorig visszanyúló előzmények után a 16. században ezt a szerkezetet újra feltalálták - módosított formában. A kb. 250 évig tartó érdektelenség után, a 18. század végén két független szabadalom alapján gyártani, a jómódúak pedig beépíteni kezdték a készüléket házaikba. Akkoriban az emberiség egyik legnagyobb innovációjának tartották az öblítéses vécét, de mára a megítélés megváltozott, a megoldás pazarló és sokak szerint nem fenntartható. A gyártás növekedése húsz év alatt tízszeres volt. 1851-ben a londoni világkiállítás keretei között a Hyde Parkban felállított szerkentyűt 830 ezren látogatták meg. Az öblítéses vécé az életminőség óriási javulását eredményezte. Ugyanakkor azonban csatornarendszer hiányában a következmény az emésztőgödrök túlterhelése: a vízfogyasztás 1861 és 1866 között Londonban megduplázódik, és a fajlagos érték meghaladja a 10001/fo/év-et (ma, városi környezetben, Európában 1501/fó/nap körüli).

Színhelyünk, a Soho, London korábban talán legnépszerűbb, elegáns és divatos negyede, ami a 18-19. században alapvető változásokon megy keresztül. Az előkelő családok kiköltöztek, helyüket szegények és ipari munkások foglalták el. A népsűrűség hihetetlenül megnőtt. 1854 forró augusztusában váratlanul megjelenik a „Kaszás” a kolera formájában. Néhány hét alatt a lakosság több mint tizede esik áldozatul, miközben a szomszédos környék furcsa módon érintetlen marad.

Történetünk középpontjában a Broad Street-i kút és szivattyú áll. Vizét mintegy 10 méter mélységből kavicságyon és agyagos rétegen áthaladva nyeri. A Broad Street-i víz híres volt jó ízéről, ami a környékbeli három másik forráshoz viszonyítva alacsonyabb hőmérsékletének és magasabb karbonáttartalmának volt köszönhető. Sokan hajlandók voltak extra gyalogutat megtenni, hogy finom vízhez jussanak. Anglia számára a kolerajárvány 1831-ig ismeretlen volt (pedig a középkorban az egész kontinensen irtott). Először a globális hajózási rendszerek működése eredményeként éri el az országot, és Ázsiát, Oroszországot és az USA-t is sújtja. Több tízezren haláloztak el. Hasonló volt a helyzet 1833-ban és 1848-49-ben. A félelem nőtt, de a jelenséget, következésképpen a megoldást sem ismerték.

A halálozás oka mai tudásunk szerint is meglehetősen bonyolult: leegyszerűsítve a Vibrio cholerae baktérium endotoxint termel, majd injektál a bélsejtbe, ami felborítja a test vízháztartását (a vékonybél sejtjei hihetetlen sebességgel, sokkal több vizet ürítenek ki, mint amennyit abszorbeálnak). Dehidratációjön létre, a keringő vér mennyisége csökken, töménysége nő. Előbbi gyorsítja a szív ritmusát, azért, hogy a vérnyomást, a vese és a szív funkcióját fenn tudja tartani. A folyamat és a szív működése felgyorsul, a vese egy darabig megkísérli konzerválni a növekvő folyadékmennyiséget. A fekália bejut az érrendszerbe (urémia), ájulás, kóma jön létre, végül a szervezet leáll, mindez néhány órán belül. Egyúttal trilliónyi baktérium „születik” újabb áldozatokra várva.

Ma már tudjuk, hogy V. cholerae nem az influenzához hasonló ragályos betegség, sem nem gyilkos pára vagy méreg (miazma), ami a légkörben vagy fizikai érintkezés révén terjed, ahogyan azt főhősünk, a kolerajárvány okát feltáró dr. Snow előtt (és sokan még utána is) hitték. Az előfeltétel: fertőzött ember fekáliája másik ember tápcsatornájába jusson. A kolera hosszú ideig nem talált olyan „pályát’,' ami a terje- dését lehetővé tette volna, így maradt eredeti környezetében, a Gangesz deltáj ában, alga-„koszton’; A városi környezetben kialakult, soha korábban nem látott népsűrűség (egy főre alig jutott 10m2) azonban a terjedés feltételeit szinte ideálissá tették, amiképp fekália és ivóvíz könnyedén kapcsolatba kerülhetett egymással. Ez történt egyes tengerparti településeken is, amelyek a hajózási útvonalak mentén feküdtek.