Hidrológiai Közlöny, 2018 (98. évfolyam)
2018 / 2. szám - FÓRUM - Nagy István: Tévúton a magyar árvízvédelem?
67 Fórum Dr. Nagy István a Közép-Tisza-vidéki Vízügyi Igazgatóság nyugalmazott igazgatója több évtizedes tapasztalataira alapozva az alábbi cikkben fejti ki személyes véleményét az árvízvédelem jelenlegi helyzetéről*. * A Fórum rovatban megjelenő írások a lap szerkesztése során alkalmazott szakmai bírálati folyamatnak nem része, így ezen írások tartalma kizárólag szerzői véleményt tükröznek. Tévúton a magyar árvízvédelem? Dr. Nagy István ny. vízügyi igazgató, árvízvédelmi szakértő ( nagy04@pr.hu ) A MAGYAR ÁRÍZVÉDELEM FELADATA A magyar árvízvédelem feladata, hogy a határokon nagy sebességgel átzúduló, majd a síkvidéki területeken lelassuló, továbbá a hazai területeken keletkező árhullámokat biztonságosan átvezesse hazánk területén, illetve tározza mindazt a vízmennyiséget, amelyet később felhasználni kívánnak, továbbá azt, amit nem lehet biztonságosan átvezetni hazánkon. Ebből adódnak a következő feladatok: 1. Diplomáciai munkával elérni, hogy hazánk területére minél kisebb árhullámok érkezzenek. 2. A hazai árvízvédelmi rendszert olyan állapotban tartani, hogy alkalmas legyen az árhullámok biztonságos kezelésére, átvezetésére és tározására. 3. Diplomáciai munkával elérni, hogy a Dráva, a Duna és a Tisza árhullámai minél kedvezőbb feltételek mellett tudjanak kifolyni hazánk területéről. TÖRTÉNELMI KITEKINTÉS Elődeink mintegy 130 évvel ezelőtt megfelelő biztonságúnak tartottak egy árvízvédelmi töltést, ha annak magassága az előírt mértékkel meghaladta a korábbi legnagyobb árvízszintet. A magassági biztonsági előírást a szegedi árvízi katasztrófa után kiegészítették a kereszt- metszet minimális értékének előírásával és egyes folyószakaszokon megnövelték a biztonsági magasság előírt mértékét. Kötelezővé tették az árvízi hossz-szelvények készítését, mely az árvíz után felmért töltés magasságán, valamint a legutóbbi és a legnagyobb árvíz szintjén túl tartalmazta az árvízkor tapasztalt problémás jelenségeket is. Az árvízi hossz-szelvény így képet adott a védelmi művek állapotáról, az árvízi biztonságról. Az 1930-as években az előírást úgy módosították, hogy a magassági biztonság értékét korrigálták a legnagyobb árvíz utáni árvízszintet befolyásoló beavatkozások hatásával. Például a Dél-Borsodi nyílt ártér bevédése után, ennek számított árvízszint növelő hatásával a Közép-Tiszán megemelték az előírt korona szintet. (Itt ez az érték 2014-ig volt érvényben). 1970 után vizsgálták a töltések állékonyságát, állapotát, az altalaj és a töltés problémáinak kiszűrésére és folytatták a töltésekbe épített műtárgyak, töltéskeresztezések rendszeres ellenőrzését, állapotuk minősítését. Az árvízvédelmi töltések egyes szakaszainál előírták a jég- és hullámverés elleni védelem megtervezését is. Az árvizek magasságának és tartósságának növekedésével a kiépített árvízvédelmi rendszerek összetett biztonsági értékelésének egyre nagyobb lett a jelentősége. Ihrig Dénes 1953-ban írt cikkében elemzi a Tisza- völgy árvízvédelmi biztonságának növelésére rendelkezésre álló lehetőségeket. Megállapítja, hogy a töltések kijjebb helyezése egyes kivételektől eltekintve a nagy költségek miatt nem járható út, a síkvidéki tározást elveti, szükségesnek tartja viszont a hullámtér további szűkítésének elkerülését; majd összegzésként a következőket írja: „A védőtöltések erősítése volt az egyedül járható út az elmúlt száz év alatt, és marad a jövőben is”. A cikk írásakor még nem voltak nagy földmunkagépek hazánkban, a hullámteret a fás növényzet még nem foglalta el, a hullámtéri fák ágait csak az árvízszint fölött engedték nőni, a fák alatti cserjét minden ősszel kitakarították, a hullámtereket, a mederrézsűket olyan állapotban tartották, hogy biztosítva volt az árhullámok szabad levonulása. Az egy évszázad alatt kialakult - jónak bizonyult - rendszeren az első kedvezőtlen változtatást az 1952-ben kiadott 8753/0/200-1/1951. KPM számú leirat idézte elő, mely ugyan megnövelte a szabadon hagyandó sávok szélességét és előírta azok árvizek lefolyását akadályozó növényzettől történő kitisztítását, ugyanakkor engedélyezte az erdőtelepítést a szabadon hagyandó sávokon kívül. Sajnos a rendeletből csak az erdősítést hajtották végre, a szabadon hagyandó sávok kitisztítása pénzügyi és politikai támogatás hiányában rövid időn belül elakadt, viszont 70 évi szünet után elindult a hullámterek beerdő- sítése, amely az ezredfordulón az energia ültetvények telepítésével közel tetőzött. Jelentősen rontotta a hullámtér vízvezető képességét hosszabb távon az, hogy a második vízügyi törvényből (1964) kimaradt az első törvényben még megtalálható következő rész: „49. §. Töltések közé fogott folyóknál a töltések közötti előtéren a műszakilag megállapított megfelelő normál szélességben, nemkülönben a fakadó és szivárgó vizek ellen való védelemre szükséges területeken csak a közmunka- és közlekedésügyi miniszter által rendeleti úton megállapított művelési módok alkalmazhatók.” Ezen előírás hiánya miatt az addigi rét-legelők, szántók helyét műveletlen erdők, üdülőtelepek, nyári gátak és áthatolhatatlan sűrű fás növényzet stb. foglalta el. Ennek
