Hidrológiai Közlöny, 2017 (97. évfolyam)
2017 / 1. szám - FÓRUM - Vermes László: A vízgazdálkodás mostoha gyermeke
68 Hidrológiai Közlöny 2017. 97. évf. 1. sz. így például az 1987. évi statisztikai adatok, melyek szerint az ország 3.064 településéből 2.053 (67 %) volt ellátva közüzemi (tehát vezetékes) ivóvízzel, az ellátott lakások aránya 69 % volt, s a vízművek által szolgáltatott ivóvizet az ország lakosságának 88 %-a vehette igénybe (amihez meg kell jegyezni, hogy egyéb módszerekkel a lakosság csaknem egészének megoldott volt a jó minőségű ivóvizzel való ellátottsága). Ezzel szemben 1987-ben csak 467 településen volt kiépített szennyvízgyűjtő csatornahálózat, ami a lakosság 49 %-ának ellátását jelenti, és a lakásoknak csak 40 %-ában oldotta meg a szennyvizek elvezetését. Csupán 310 település (10 %) rendelkezett valamilyen fokozatú szennyvíztisztító művel, ezeknek 19 %-a csak mechanikai tisztítást, 79 %-a mechanikai és biológiai tisztítást, 2 %-a pedig ún. harmadfokú utótisztítást is végez (pl. mesterséges foszfor-eltávolítást). Ezen adatokkal bemutatott és jellemzett helyzet jól megvilágítja a két érintett szakágazat közötti nagy különbséget, vagyis azt jelzi, hogy az ún. közműolló menynyire tág volt. Ennek a nagy különbségnek - és a belőle fakadó környezeti ártalmaknak - a felszámolása az egész társadalmat érintő és a gazdaságunk kiegyensúlyozottságát szolgáló feladat volt és van, amit a rendelkezésre álló erőforrások és módszerek ésszerű felhasználásával, a lehetőségek legjobb kihasználásával kell teljesíteni, beleértve a szennyvizek mezőgazdasági elhelyezésében és hasznosításában rejlő lehetőségeket is. HK: Voltak a szennyvizek mezőgazdasági elhelyezésében és hasznosításában ehhez akkor kellően megalapozott ismereteink? VL: Nyugodtan mondhatom, hogy nem voltak. Pedig sok kérdés fölmerült a módszerrel és alkalmazásával kapcsolatban, amelyeket a döntéshozók számára meg kellett válaszolni. Ehhez azonban nem álltak rendelkezésre olyan kutatási eredmények, amelyek éppen a leglényegesebb kérdések vizsgálatára vonatkozóan végzett célirányos kutatómunka hozadékaként tudtak volna segíteni a megnyugtató válaszadásban. A szennyvízöntözés előnyeire és hazai alkalmazhatóságára korábban már többen is fölhívták a figyelmet (Lesenyei 1940, Oroszlány 1940), szervezett kutatások nem folytak, hanem - a külföldi példák egyszerű átvétele és a hazai viszonyok közé történő átültetése révén - a módszer gyakorlati megvalósítására került sor az ország több városában (Arad, Debrecen, Eger, Székesfehérvár stb.). Ezek a megoldások kimondottan a szennyvizek hasznosítására törekedtek, nem fordítva kellő figyelmet sem az ökológiai, sem a higiéniai szempontokra, ami egyes helyeken túlterhelésekhez, valamint járványos megbetegedésekhez is vezetett, ami miatt az egészség- ügyi hatóságok megtiltották a módszer alkalmazását. Ez a tilalom a szennyvízhasznosítások iránt megmutatkozó érdeklődés visszaesését okozta, mindazonáltal tény, hogy a tilalmak ellenére több helyen továbbra is „lopva”, illegálisan használták föl a városokból elfolyó szennyvizeket gazdasági növények öntözésére. A kutatók szerte a világon azt keresték - és keresik ma is - hogy adott környezeti feltételek között mi az ilyen rendszerek terhelhetősége, milyen azok anyaglebontó képessége, hol van és hogyan tartható fenn az az optimális egyensúly, ami nem veszélyezteti ezekben a mesterségesen befolyásolt természetes életközösségekben az élet- folyamatok és az anyagforgalom menetét, mik azok a változatok és kombinációk, amelyek lehetővé teszik az emberi tevékenység egyébként káros vagy veszélyes melléktermékeinek leggazdaságosabb ártalmatlanítását, tudatos és ártalommentes visszajuttatását a természetes anyagforgalomba. Hazánkban a szisztematikus kutatások ebben a témában azt követően kezdődtek meg, hogy a II. Világháború után - felismerve a hasznosítás mellett a szennyvízelhelyezésben betöltött szerepét is - a módszerrel ismételten foglalkoztak a legfelső gazdaságirányító szervek, és több szakember (Szebellédyné 1960 és mások) javaslatára többéves kutatási program kidolgozására került sor. Ennek keretében létesült 1959-ben a Debreceni Kísérleti Szennyvízöntöző Telep (Szakácsy 1962) és indultak meg a VITUKI (Vízgazdálkodási Tudományos Kutató Intézet) koordinálásával a rendszeres vizsgálatok. 1961-ben ebbe a kutatómunkába kapcsolódtam be magam is, és váltam részesévé, majd formálójává, összefogójává és irányítójává a hazai szennyvíz-hasznosítási - majd később a szennyvíziszap hasznosítási - kutatásoknak (Vermes 1962, 1963). HK: Milyen módszerekkel folytak ezek a kutatások? VL: A téma komplex jellegéhez igazodva a kutatások módszere kezdettől fogva sokrétű, interdiszciplináris jellegű volt, több szakterületre (kémia, bakteriológia, agronómia, dendrológia, ökológia, technika, ökonómia stb.) és szerepelt benne az elméleti, ill. logikai megfontolásoktól kezdődően a laboratóriumi, a kis- és nagyparcellás kísérleteken, majd az üzemi modelltelepeken végzett elemzéseken és a gyakorlati eredmények és tapasztalatok felmérésén és értékelésén keresztül csaknem az összes alkalmazható kutatási módszer igénybe vételéig minden elérhető megoldás. Laboratóriumi vizsgálatok folytak a VITUKI-ban, az OKI-ban (Országos Közegészségügyi Intézet), a Debreceni Állategészségügyi Intézetben, egyetemi tanszékeken, a Vízügyi Igazgatóságokon, a KÖJÁL-okon; nagyparcellás kísérletek Debrecenben, kisparcellások Pesterzsébeten, Kecskeméten és Kiskunhalason; tenyészedény kísérletek Pesterzsébeten, liziméteres kísérletek (7. kép) Kecskeméten (Vermes 1988a, 1988b)\ komplex modellüzemi vizsgálatok Kecskeméten és Gyulán; közgazdasági értékelések néhány működő üzemi telepen (Vermes 1969). 1. kép. Liziméteres kísérletekkel vizsgálták a talajok szennyvíz- tisztító képességét Kecskeméten (Fotó: Vértesi L.)
