Hidrológiai Közlöny, 2016 (96. évfolyam)
2016 / 2. szám - ÉLETUTAK - Fejér László: Életút beszélgetés Dr. Juhász József professzorral
Életút beszélgetés Dr. Juhász József professzorral 75 nyait, s azokat a professzorokat, akik nem voltak hajlandóak átköltözni, máris nyugdíjazták. A Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen a VIKÖZ-höz képest a munka alapvetően más volt. A légkör sokkal nyugodtabb. A mérnökgeológia tárgyat akkor már 17 éve oktattam, a hidrogeológiát pedig docensi kinevezésem után, tehát számomra már az is egy régi tárgy volt. Ez a két tárgycsoport jó darabig feladataim nagy részét kitöltötte. Amikor odakerültem már akkor kialakult meggyőződésem volt, hogy Magyarországon a mérnököket földtani tekintetben „nem talpalják meg”. Ma egy mérnök számára a földtan - idegen. Ugyanakkor létesítményeinket bele kell illeszteni a természetbe, tehát nem biztos, hogy az az elv, ami a század első felében uralkodott, pl. a vízerőműveknél is, hogy nagyra kell építeni, lássék monumentalitása, vagy egy sírhely feltétlenül piramis kell legyen... Ahhoz, hogy a műtárgyak lehetőleg belesimuljanak a környezetbe, természetbe, olyan emberek kellenek, akik értenek a műszaki földtanhoz. Olyan ismeretek kellenek, amelyekben a földtan klasszikus tudománya és a mérnöki tervezés összeépül, amelyek le tudják „fordítani” a tudományt a mérnöki tervezés számára. Amikor elfogadtam Vendel Miklós felkérését, akkor tudatosult bennem, hogy a Miskolci Egyetem az, ahol ezt a tudást közvetíteni lehet a hallgatóknak, mert a Budapesti Műegyetemen a geológia tananyaga egyre sorvad és kevéssé hatékony. A mérnökgeológusnak ötvöznie kell magában a természettudós és a mérnök gondolkodásmódját... Mint említettem, 1949-ben, harmadéves mérnökhallgatóként léptem be a Magyar Hidrológai Társaságba, s azóta vagyok tagja. Az eltelt évtizedekben nagyon sok tisztséget töltöttem be. 1951-től néhány évig volt a Társaságnak egy Tudományos Bizottsága, amelynek elnöke voltam, olyan, nálam sokkal nagyobb tekintélyű tagok társaságában, mint pl. Woynarovich Elek. Hosszabb időn keresztül a Társaság titkára is voltam, de aztán némi „világnézeti” támadások nyomán lemondtam... Akkor Papp Ferenc professzor volt a Társaság elnöke, s egy vasárnap délelőtt beállított lakásunkba az öreg, óriási megtiszteltetés volt persze, s próbált kapacitálni, ne tegyem... Nagyon tiszteltem az öreget, s hosszas rábeszélése után tovább vittem az ügyeket, s aztán már nem figyeltem a támadásokra. Azt követően csak a Hidrológiai Közlöny szerkesztőbizottságában vállaltam feladatot évtizedeken keresztül. Aztán Illés Gyurka elnöksége idején voltam alelnök, meg társelnök. A fordulat évében, 1990-ben, kellett valaki, aki Bencsik Béla után átveszi az elnöki feladatokat, akkor kéznél voltam és megválasztottak. Sokan azt gondolták, hogy én majd díszelgek elől, s mindenki csinálhatja azt, amit eddig. Én másképp gondoltam. A Társaság alapszabályának szerkesztgetése, hozzáidomítása a mindenkori jogi fejleményekhez hosszú éveken át az én dolgom volt. Ezt a feladatot átadtam Szigyártó Zoltánnak, aki ezt nálam is alaposabban látta el, én pedig hozzáfogtam a Társaság átalakításához. Ebben az időben egyre gyorsuló ütemben megszűnt az addigi állami támogatás, a biztos, langyos állami fürdővízből kidobtak bennünket. Megszűntek az állami privilégiumok, amik ugyan semmi jelentőséget nem adtak a Társaságnak, de nem is engedték elpusztulni. Ebben a helyzetben nem volt könnyű fenntartani a Társaságot, s ha arra gondolunk, hogy nagy múltú társaságok, egyesületek elemeikre estek szét, akkor nagy teljesítmény volt az életben tartás. Megpróbáltam visszatérni a kezdeti formákhoz, pl. a vezetőség ciklusát az államban szokásos 5 évről 3-ra csökkentettem. Amig én voltam az elnök a 3 éves ciklusban dolgoztunk. Az utánam következők ezt megemelték 4 évre, szerencsére az „ötéves terv” üteméhez már ők sem ragaszkodtak. Ennek a Társaságnak addig van jövője, ameddig sokrétűsége megmarad. Ami a tagság korösszetételét illeti, minden hasonló tudományos egyesület korösszetétele megegyezik a miénkkel. Szerintem két generáció ki fog maradni, akik nem lesznek tagok. Akik a 80-as években végeztek, azok közül nehezen lehet tagokat verbuválni, mert azok racionálisabban gondolkodnak annál, minthogy úgy vállaljanak munkát, hogy abból semmi előnyük nem származik. A most végzők talán jobban megtalálhatók lesznek, akiknél az összetartás gazdasági előnyt jelenthet. (Az interjú 1998-ban készült! A szerk.) Ki fogják alakítani azt a társasági életet, ami régen volt. Szóval a Társaság fenn fog maradni, de csak akkor, ha nem a „vízügy maszek vállalata”... Ez volt a legnagyobb gondom azokkal az urakkal, akik ebben a kérdésben nagyon keményen mást akartak. Amikor a Társaság az első háború idején alakult (a Magyarhoni Földtani Társulat Hidrológiai Szakosztályaként) akkor a „víz ügye” tartotta össze a tagokat és nem a „vízügy”. Ebben is nagy vitám volt Illés Gyurkával, aki egy időben át akarta neveztetni a Társaságot Magyar Vízgazdálkodási Társaságra. Haragudott is rám erősen. Én elsősorban nem olyanokkal akarok találkozni a Társaságon belül, akikkel amúgy mindennap találkozom, hanem pl. egy biológussal, aki a halak has- vízkórjáról tart nekem előadást, mert ahhoz én nem értek, de a munkámban fel tudom használni. Szóval a szakmai sokszínűség eldönti a Társaság jövőjét és a Társaság értelmét!
