Hidrológiai Közlöny, 2015 (95. évfolyam)
2015 / 4. szám - Langó Zsuzsanna - Balázs Zoltán: A biatorbágyi tavak története
55 A biatorbágyi tavak története Langó Zsuzsanna-Balázs Zoltán 1141. Budapest, Szoniolány köz 12 e-mail: zsuzsannalango@gmail.com Kivonat: A biatorbágyi tavak a Zsámbéki-medencében találhatók. „Ősük” a Szelíd tó volt, amely Bia pontos helymeghatározásául szolgált egy XIII. századbeli oklevél alapján. Már a középkorban is halastóként használták. A XVI11.században az Alsó és a Felső tó kialakítása révén vízimalmokat működtettek rajta. A XIX. században lecsapolták, majd a XX. században mesterséges tóvá alakították. Jelenleg halastó. Az Alsó tó helyén horgásztó található. Kulcsszavak: Szelíd tó, Alsó tó, Felső tó, Biatorbágy, „ Ringatja bársonyos bunkóit a buzogány, lebben a sás is, sünként lapul, bokrokban izzik smaragd tüskéivel a kákics ” Ezeket a szép sorokat a biai Tóparton született Juhász Ferenc költő, az Alkonyi tópart c. versében vetette papírra. Gyermek és ifjú korát itt töltő költő ezer szállal kötődik szülőföldjéhez. Biatorbágy a Zsámbéki-medencében, a Gerecse és a Budai-hegység között kialakult tektonikus területen található. A Szelíd tó természetes tava volt a falunak, a- mely a XIX. században „eltűnt”, majd a XX. században mesterséges tó formájában újjá éledt. A Benta patak (45 km) 418 km2 vízgyűjtő-területével járul hozzá a tó illetve a mai tavak víz-utánpótlásához. Bián a tónak nagy jelentősége volt már a kezdet kezdetén is, hiszen a település neve először egy III. Béla korabeli, 1192-ből származó birtokösszeírást tartalmazó oklevélben szerepel pontos helymeghatározással. Az oklevelet ma Pannonhalmán, a Szent Benedek rend levéltárában őrzik. Magyarországon elsőként ez az okmány említ vízimalmokat. Az írás szerint a falu a Torbágy erdő alatt, a Szelíd tó mellett terül el. Latinul: „Item de terra Biua, que est sub silva turobag et iuxta Sceledtou”... Anonymus XIII. századbeli krónikája, a Gesta Hunga- rorum tudósít arról, hogy Őse és Ősbő honfoglaló vezérek Árpád fejedelmet a Torbágyerdőben - „in silva Turobag” - vadak után járva-kelve” találták. A hagyomány szerint a Torbágyhoz tartozó erdőben találkozott Árpád vezér Zalán, bolgár fejedelem követeivel. A középkorban Bia és a Torbágy falu a nyugatra irányuló marhakereskedelem útvonalába esett, így virágzó települések voltak ebben az időben. Az 1469. évi határjárás alapján ismert, hogy Torbágy északi határosa volt Biának. A török hódoltság idején Torbágy elnéptelenedett, Bia, bár lakossága megfogyatkozott és elszegényedett, de túlélte a viharos időket. A biai jobbágyok adóztak a töröknek és magyar földesuraiknak is. A Szelíd tó már 1660-ban is halastóként szolgált, és a kifogott zsákmány után is adózni kellett. Erről így számol be Farkas Pál nógrádi vicekapitány, Bia fele részének földesura: „ Halas Tojais nagy vagyon, minyarást tsak az Falu a- latt, az mikor halásznak ennek előtte, az mi Halakat fok- tanak, egy része az Török Urak számára járt, más része a mi számunkra, Magyar Földesurakra, harmadik a ’ Halászokéra, negyedik a’ falunak, ami engedelmünkből, hog’ a’ Halászok segítettének." Látható, hogy a tónak nagy gazdasági jelentősége volt. Az 1698-as megyei összeírás során a környéken csak Bián találtak lakosokat. Az 1700-as években megkezdődtek a betelepítések. Torbágyra 1712-13-ban érkeztek német telepesek, Biára 1745-1757 között költöztek sváb jobbágyok. A magyar és német jobbágyok is használták a patakokat és a tavat. Fél malomjog illette meg őket. A földesúmak minden fél telek után 12 kéve nádat szolgáltattak be. A XVIII. században a patakok felduzzasztásával három tavat alakítottak ki. Az Alsó tavat, a Felső tavat és az eredeti Szelíd tavat. A víz folyásának iránya a Szelid- tóból a Felső- és az Alsó-tó felé történt. Az utóbbi kettő közötti jelentős szintkülönbség biztosította, hogy vízi malmokat telepítsenek erre a területre. Bállá Antal, Pest vármegye „szerződményes” mérnöke, a kor legkiválóbb térképésze 1779-ben kéziratos térképén ábrázolta a biai tavakat, az azokat összekötő vízfolyásokat és a két felül- csapós vízimalmot. A patak vizét úgynevezett malomárkokba vezették, majd ezeken keresztül juttatták a malomkerekekhez. A hirtelen jött áradásoktól így védték a malmokat. A patakok szabályozásának következtében az eredeti Szelid-tó vize megcsappant és a két földbirtokos, Sándor Vince és Szily József lecsapoltatta és kiszárítatta a tavat az 1781-1811 közötti időszakban. Navarra József borosjenői jegyző 1893-ban megjelent Buda és Vidéke c. újságban számolt be erről, közzétéve, hogy az erre vonatkozó okmányokat Pest vármegye levéltára őrzi. Sajnos napjainkra a Pest megyei Levéltárban ezen írások már nem találhatók meg. Az idők során a malmok használati joga körül az uraság és a falu között vita támadt, sőt pörösködésre is sor került. 1837-ben a két földbirtokos, Sándor Móric és a Szily nemzetség Úriszéket tartottak, ahol elismerték a falu jogát az Alsó malomra. Ezért kártérítést voltak hajlandók fizetni a falunak. A lecsapolt tómedret mezőgazdasági területté alakították át. Az 1857. évi biai határ osztályozása során a halastói terület egy része felszántott, urasági terület lett, kaszáló, illetve harmadosztályú rét. 1858-ban az Úrbéri E- gyességben a tó fenéki réten négy öl széles út kialakítását határozták el, amelyet az uraság és a volt jobbágyság közösen használ a jövőben. Az összes kanális fenntartása a közbirtokosság kizárólagos terhe lett. 1875-ben már a híres-hírhedt ördöglovas Sándor Móric ménesét legeltették a tómeder rétjein, akiről az a hír járta, hogy a biai Nyakaskőről is leugratta lovát. A malmok működését is jelentősen csökkentette az elapadó patakok vize, valamint a hatékonyabb gőzmalmok megjelenése. Erről Karikó József, a biai bíró és költő így írt 1887-ben megjelent Vadon virágai c. verseskötetének Bia leírása c. versében: „ Van az uraságnak itt két öreg malma, Az alsó őrölne, hogyha vize volna, A felső meg, mintha sajnálná a testvért, Nem kíván a vízből, - régen nyugdíjat kért”
