Hidrológiai Közlöny, 2014 (94. évfolyam)
2014 / 1. szám - Fejér László: A vízügyi szolgálat hat évtizede
FEJÉR L.: A vízügyi szolgálat hat évtizede 19 sze illuzórikussá vált az 1980-as évek romló gazdasági viszonyai között. A Kiskörei Vízlépcsőt egy nagyszabású öntözés-fejlesztési program alapműtárgyának tervezték, de a beruházás több lépcsőből álló komplex tervét soha nem valósították meg. Talán ismertebb a dunai vízlépcsőrendszer terve, s maga a beruházás története, amely a rárakodott politikai buroktól még ma sem tudott megszabadulni. A környezet, s benne a víz védelme a társadalom valamennyi tagjának aktív részvételét feltételezi. Az állami, hatósági intézkedések csak akkor lehetnek eredményesek, ha azokat a társadalmi ellenőrzés hitelesíti. Ily módon az 1980-as évek Magyarországán a civil környezetvédő szerveződések óhatatlanul felértékelődtek, miközben a pártállam sikertelenül próbálta hivatalos mozgalmi struktúrájába illeszteni a különböző klubokat, köröket és egyesületeket. Az ezzel együtt járó konfliktusok sorozata nyílt politikai összecsapásokhoz vezetett, amelynek központi kérdésévé a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer megépítése, illetve elhagyása vált. A környezetvédelemmel 1987-ben közös minisztériumba (KVM) integrálódott vízügyi szolgálat lojális állami intézményként felőrlődött abban a számára szokatlan politikai küzdelemben, amely a bősnagymarosi beruházást kísérte, s társadalmi megbecsültsége töredékeivel ért a rendszerváltás küszöbére. A hazai vízgazdálkodás fejlődésének történetében ellentmondásos és bonyolult korszakot zárt le az 1990-ben végbement rendszerváltás. Politikai megfontolások mentén ismét külön tárcafelügyelet alá került a vízgazdálkodás és a környezetvédelem, s ezzel a vizek mennyiségi és minőségi felügyelete kormányzati szinten elvált egymástól. Az 1990-ben újonnan létrehozott „infrastruktúra minisztérium”-mal (KHVM) a kormányzat egy több mint évszázaddal korábbi közigazgatási hagyományhoz nyúlt vissza, amikor a közlekedésügy mellé rendelte a vízgazdálkodás állami feladatait. Jelentős változás volt az is, hogy a vízügyi területi igazgatási szervek építői-kivitelezői kapacitását felszámolták, s a vízügyi területen korábban működő nagy állami tervező-építő-beruházó vállalatokat privatizálták. Az önkormányzati törvény a települések vízi közműveinek ü- gyét, s magának a vízellátás-csatornázás feladatainak megoldását az önkormányzatok kötelességévé tette. Ez a lépés a regionális vízgazdálkodási vállalatok, valamint a megyei víz- és csatornamű vállalatok némelyikénél bomlást eredményezett, s gombamód szaporodtak a helyi érdekeltségű vízi közmű vállalkozások. A folyamat azóta megállt, s a 2011 végén megszületett új víziközmü-törvény esélyt kínál a szolgáltatók számának csökkentésére, a szolgáltatási színvonal fenntartása mellett. A vízmű vállalatok ma már nem kapacitásaik bővítésére törekszenek, hanem azok kihasználási hatásfokát szeretnék javítani. Legfőbb gondjuk ma elsősorban a szolgáltatott víz minőségére és árának ésszerű megállapítására irányul. A települések csatornázása, a „közmű-olló” zárása - uniós és állami támogatással - gyors ütemben halad előre. A rendszerváltás nehéz helyzetbe hozta az 1948-ban államosított, majd 1957-ben újra szerveződő vízgazdálkodási társulatokat, hiszen a tsz-ek, állami gazdaságok, ha nem is szűntek meg maradéktalanul, mint gazdasági bázis, kevéssé vehetők figyelembe. A kárpótolt gazdák nagy száma, az érdekeltségi hozzájárulás behajtását ugyanúgy lehetetlenné tette, miként az az 1945-ös földosztás után is megesett. A mindenkori kormányzati döntéseknek kitett társulati mozgalom, amely a területi vízgazdálkodás nem állami feladatait (belvízvédekezés, üzemi vízrendezés, stb.) ellátva mindmáig szerves részét képezi a hazai vízügyi szolgálat egészének -2010 óta helyét keresi, hogy közcélú feladatait az érdekelti kör részére elláthassa. Az 1970. évi nagy tiszai árvíz óta — jóllehet voltak kisebb-na- gyobb árvízi események - nem csupán a lakosság, hanem a kormányzat is másodlagosnak tekintette a vízkárok elleni védekezést. A belvizek levezetésére szolgáló kisebb árkok karbantartása elmaradt, s nem jutott elég pénz az állami főművek folyamatos karbantartására, s bizony az árvédelmi töltések jó része még ma is jelentős magassági, ill. méretbeli hiányokkal küzd a mértékadó árvízszinthez képest. Az azóta bekövetkezett árvizek és belvizek megmutatták a védelmi rendszer gyenge pontjait, s nagyszabású fejlesztések indultak meg. A 2001. évi tiszai árvizet követően működő konnányzatok a vízkárok elleni védelmet a nemzeti biztonságpolitika részének tekintve, kezdeményezték a Tisza-völgy árvíz- és belvízvédelmének megújítását (a Vásárhelyi Terv Továbbfejlesztésének programja 2004-ben törvényi támogatást is kapott), további alternatív lehetőségek feltárását, s az érintett öt ország együttműködésének fokozását. Mindezt az is indokolta, hogy a 2000-2001. évi árvizek bizonyos szakaszokon minden addigi magassági rekordot megdöntötték, s a szakemberek ennek alapján az évszázad, illetve az évezred tiszai árvizeit emlegették. Ennek ellenére sem lehet azt mondani, hogy túlzottan csapadékos évek jöttek volna egymás után, mert az árvizekkel szinte párhuzamosan jelentkeztek a szárazság, a mezőgazdaság nyelvére fordítva az aszály jelenségei. A csapadékhiány más területeken is gondot okozott. A nagy tavak, s ezek között is elsősorban a Velencei-tó került kritikus helyzetbe az 1990-es évek első felében, de nem volt megnyugtató a Balaton évekig tartó alacsony vízállása sem. A Duna-Tisza közi hátság vízháztartási egyensúlya is két évtizede megbomlott állapotban van, s időnként újra felmerül egy Duna-Tisza-csatoma megépítésének gondolata. Ha a gondokról esik szó, nem lehet említés nélkül hagyni azt a kevéssé ismert, de szomorú tényt, hogy az ország talajvizei szinte kivétel nélkül mindenütt szennyezettek. Mindez olyan vízbázisokat is érint, amelyeket korábban ivóvízellátás céljából vettek számba, ezért a vízbázis-védelmi program megvalósítása a hazai vízgazdálkodás kiemelt feladata. Magyarországnak 2004-ben az Európai Unióhoz történő csatlakozása a vízgazdálkodás terén is számos új feltételt jelentett. Az U- nió vízügyi politikájának eszközeként az EU tagállamok teljes területén előírta a vízgyűjtő szemléletű vízgazdálkodást. Ennek egységes végrehajtása érdekében fogadták el az uniós tagországok a Vízügyi Keretirányelvet, amelynek fő célkitűzése az integrált, fenntartható vízgazdálkodási politika kidolgozása és megvalósítása. Jóllehet a Keretirányelv legtöbb rendelkezése a vizek mennyiségi és minőségi védelméről szól, az előírások nagyon sok műszaki, szervezési és közpolitikái feladat megoldását tették szükségessé. Csak példaként néhány ezek közül: a vizek állapotát nyomon követő monitoring rendszer megtervezése és kiépítése, a vízgyűjtő gazdálkodás területi egységeinek kijelölése, a lehető legtöbb szempontot, valamint igényt figyelembe vevő és integráló vízgyűjtő gazdálkodási tervek elkészítése, a társadalom bevonása a tervezési folyamatokba, stb. Ami a hazai vízgazdálkodás közigazgatási-szervezeti feltételeit illeti, 2002-ben újra létrejött a környezetvédelmi és a vízügyi feladatok egy tárca felügyelete alá helyezése és a 12 területi szerv feladatkörének kiegészítése a környezetvédelmi tennivalókkal. A gyakori átszervezések jelezték a mindenkori kormányzatok bizonytalanságát a vízgazdálkodás célszerű szervezeti kialakítása terén. 2011-ben egy új megoldás kapott zöld utat a kormányzati struktúrában, amely az OVF és az irányítása alá tartozó területi vízügyi igazgatóságok nagymértékű közmunka-felhasználási lehetőségét figyelembe véve a a vízügyi operatív szervezetet a Belügyminisztérium felügyelete alá helyezte, miközben a vízgazdálkodási politika kidolgozását és irányítását meghagyta a Vidékfejlesztési Minisztérium hatáskörében. A kettős (sőt, bizonyos vízgazdálkodási feladatokat tekintve — többszörös) tárcafelügyelet - a történelem tanulsága szerint is - sokáig nem tartható fenn, hiszen az erők és az összpontosított igyekezet szétforgácsolódásához vezethet... Az elmúlt hat évtizedben a vízügyi szervezet - a mindenkori politikai-gazdasági helyzetnek megfelelően - számos közigazgatási formát átélt és kipróbált, de ebből csak annyi tapasztalat szűrhető le, hogy a korszerű vízgazdálkodáshoz a vízkészletek mennyiségi és minőségi tekintetben egységes kezelése mindig napirenden lévő és folyamatosan megoldandó feladatát jelenti a magyar vízügyi szolgálatnak.
