Hidrológiai Közlöny, 2014 (94. évfolyam)
2014 / 1. szám - Fejér László: A vízügyi szolgálat hat évtizede
18 A vízügyi szolgálat hat évtizede Fejér László 1095. Budapest, Mester u. 3. Nemrégiben ünnepelte a hazai vízügyi szolgálat annak évfordulóját, hogy az első Nagy Imre kormány egy 1953. október 1-jén hozott határozattal életre hívta az Országos Vízügyi Főigazgatóságot (OVF), s annak feladatává tette - összefüggésben az ország vízgazdálkodásának irányításával - a területi igazgatóságok megszervezését,. Nem árt tudni, hogy az 1889 óta az állami vízügyi szolgálat a földmívelésügyi minisztérium folyammérnöki és kultúrmérnöki hivatalain keresztül látta el közigazgatási feladatait, amelybe nemcsak az ár- és belvízvédekezés első vonalát jelentő vízi-társulatok felügyelete szerepelt, hanem jó ideig a vízellátás-csatornázás közegészségügyi mérnöki feladatai, valamint a halászati ügyek irányítása is helyet kapott. A két világháború között ez a szervezeti struktúra töb- bé-kevésbé fennállt, de azután 1948-ban, a társulati feladatok államivá válásával jelentkezni kezdtek a vízügyek terén a túlzott államosításból fakadó gondok. A Rákosi korszakban e gondokon a vízgazdálkodási feladatok legkülönfélébb minisztériumok közötti szétosztásával kívántak úrrá lenni - sikertelenül. Nem véletlenül írta az OVF első főigazgatója, Rajczi Kálmán a Vízügyi Értesítő első számában, hogy: „... tervszerű vízgazdálkodásunkat zavarta eddig az a körülmény, hogy annak ügyei különböző tárcák feladatkörébe alá tartoztak. Most az öntözés, a belvízvédelem az árvízvédelem, a folyó- és patakszabályozás, az ivó- és ipari vízellátás, a csatornázás és az ipari szennyvízelvezetés vízgazdálkodási ü- gyei egy főhatóság hatáskörébe kerültek, mert az ország vízkészletével csak egy szerv gazdálkodhat." A szocialista korszak új fejlődési fokozatot jelentett a magyar vízgazdálkodás történetében. Az ipar, a mezőgazdaság és a települések fejlesztési elképzeléseiben meghatározó szerepet játszott a vizek mennyisége, hozzáférhetősége és később a minősége is. Korszerű tudományos elvek alapján megkezdődött a hazai felszíni- és felszín alatti vizek mennyiségi és minőségi számbavétele. Ahogy a 19. századi mappációs munkák a vízrajz tudományának ugrásszerű fejlődését hozták, úgy járult hozzá az ország vízkészleteinek felmérése a hidrológia tudományának hazai felíveléséhez. Nemzetközi körökben Magyarországról mint „hidrológiai nagyhatalomról” beszéltek. E munkák szintézisét az egymást követő vízgazdálkodási kerettervek jelentették. A háború utáni években a tulajdonviszonyok alapvető változáson estek át. A közösséginek hirdetett állami tulajdon mindenek felettisége tükröződött a különböző törvényekben is. A vizekkel kapcsolatos kérdések újraszabályozását a többiekhez kissé késve csatlakozó 1964. évi "vízügyi" törvény volt hivatva megoldani. A törvényre már csak azért is szükség volt, mivel egyre nyilvánvalóbbá vált: az ország fokozatosan növekvő vízigényének kielégítését behatárolja a vízkészletek korlátozottsága, egyenlőtlen térbeli és időbeli eloszlása, valamint fokozódó szennyezése, s mindezen okok miatt az igények egyre költségesebb kielégítése. Rajczi Kálmánt 1955 végétől Dégen Imre követte a főigazgatói szerepkörben, s az ő két évtizedes irányítása - a szocializmus korszakának társadalmi-gazdasági ellentmondásai ellenére - a hazai vizekkel való gazdálkodás elméletének és gyakorlatának kiemelkedő fejlődését hozta magával. Ebben az időszakban a komplex víz- gazdálkodás szemléletének térhódításával törekedtek az időnként egymással ellentétes érdekek és igények összehangolására, bár sok esetben a végső szót a politika mondta ki, nem mindig az optimális megoldásra törekedve. A környezetvédelmi gondolkodás elterjedése, s szervezeti intézményesülése a vízügyi szolgálaton belül is helyet kapott, ami nem véletlen, ha arra gondolunk, szinte valameny- nyi környezeti ártalom (talán a zajártalmat kivéve) előbb-utóbb megjelenik a vizekben. Az ország természetes vizeinek minőségi vizsgálata az 1960-as években vett nagyobb lendületet, párhuzamosan a vízminőség-védelmi előírások szigorodásával. A városi lakosság és az ipar növekvő vízigénye a korábban említett vízellátás-csatornázás terén is új feladatokat hozott. Nagyjelentőségű és fontos lépés volt a vízellátás állami kötelezettséggé nyilvánítása. Erre azért volt szükség, mert egyes települések anyagi ereje kevés volt ahhoz, hogy nagyobb távolságból lakosaikhoz a jó minőségű vizet elvezessék, miközben más községek, - szerencsés adottságaiknak köszönhetően - könnyen biztosíthatták a vízellátást. Azzal, hogy állami feladatnak minősült a közművesítés majdnem minden kérdése, a fejlődés üteme az állami költségvetés mindenkori helyzetétől függött. Az állami tervgazdálkodás megindulásával az új iparvárosok vízmüveit központi beruházások keretében építették fel, és üzemeltették a későbbiek során. A többi városok vízmüvei szintén állami, valamint helyi támogatással készültek. A kivitelezőket nem versenyeztették, azok is állami tulajdonú építő vállalatok voltak. A szolgáltatott ivóvízért beszedett vízdíj évtizedeken át alacsonyabb volt, mint a valóságos termelési költség. A városi és a vidéki lakosság élet- színvonala között nem kevés feszültséget okozott, hogy míg az állam a nagyobb városokban élők vízellátási gondjainak megoldását magára vállalta, addig a községi lakosság e téren jelentős anyagi teher vállalására kényszerült. Ugyanakkor a vízdíjakon lévő jelentős állami támogatás nem ösztönzött kellőképpen a vízzel való takarékosságra. A szolgáltatás díjait eltérően állapították meg a lakosság, valamint a vállalatok esetében. Csak az utóbbiak vízdíjai tartalmazták a konkrét ráfordításokat. Közel két évtizedes fejlesztés eredményeképpen az 1970 -es évtized elejére a lakossági vezetékes vízellátás 22 %-ról 55 %-ra emelkedett, majd a rendszerváltás felé közeledve a vízügyi beruházások közel háromnegyedét már a vízi közművesítés céljaira használták fel. Azonban a nagyarányú fejlesztésnek idővel az árnyoldalai is kiütköztek. Miközben a közművesítés, és ezen belül is a vízellátás stratégiai területnek számított, a keletkező szennyvizek csatornázására és tisztítására az egyre szűkülő állami költség- vetésben mind kevesebb pénz jutott. Előbb-utóbb kialakult az a "közműolló", amely mindmáig legfőbb gondja a hazai közművesítésnek, bár a rendszerváltás óta jelentős erőfeszítéseket tettek és tesznek ma is az érintettek a felemás helyzet megszüntetésére. Az 1960-70-es évek árvizeinek sikeres kivédésével a vízügyi szervezet társadalmi, s ami ennél akkoriban még fontosabb volt, politikai megítélése igen kedvezően alakult, ami megnyilvánult a költségvetési juttatások viszonylagosan magasabb arányában, s a beruházási törekvések támogatottságában. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy a vízügyi szolgálat kivonhatta volna magát a hibás gazdaságpolitikai döntések végrehajtásából. A technokrácia korában egy diktatórikus állam, amely polgárainak jólétét elvont kategóriaként kezelte, óhatatlanul csúszott nem egy esetben az elhibázott, s a későbbiekben kifejezetten káros beruházások in- goványába. Jóllehet a tervezett vízi munkák bizonyos gazdasági érdekek mentén indultak meg, a gyors világgazdasági változásoknak a KGST léte ellenére igencsak kitett magyar gazdaság nem egyszer kényszerült vízi beruházásait módosítani, szüneteltetni, vagy végleg leállítani. A kerettervekben megfogalmazott vízgazdálkodási célok nem kis ré
