Hidrológiai Közlöny, 2013 (93. évfolyam)
2013 / 4. szám - Nagy István: Az árvízvédelem céljairól és az árvízi biztonságról
36 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2013. 93. ÉVF. 4. SZ. veszélyeket, és időbeni intézkedésükkel elébe menjenek a károk kivédésének. Javaslatunk szerint - ma már - az árvízvédelmi létesítmények építésének és fejlesztésének célja: a védett területen az élet-, vagyon- és termelés- előírt szintű árvízvédelmi biztonságának az elérése és hosszú távon történőfenntartása, ezzel az érintett térség és az ország fejlődésének elősegítése, továbbá az árvízi kockázatok elfogadható szintre csökkentése. Természetesen a felsorolt főbb célok mellett, területenként és időszakonként további célok is jelentkeznek, egyes esetekben ütközve a fő célokkal, más térségek és az ország érdekeivel. (Pl. a Maros torkolat áthelyezése körüli vita). Sürgős feladat az elérendő árvízvédelmi biztonság öblö- zetenkénti meghatározása, amelyhez ki kell dolgozni a biztonság-számítás módszerét, továbbá meg kell határozni az értékelés rendszerét, valamint az előírások és számítási módszerek felülvizsgálatának rendjét, összhangban a vonatkozó Európai Uniós előírásokkal. 1. Történelmi visszatekintés az árvízvédelmi biztonság értelmezésének, előírásának, megfogalmazásának a- lakulásával kapcsolatosan. Az árvízvédelmi rendszerek kiépítésének kora 1846- 1950, 1846. január 19-én létrejött a Tiszavölgyi Társulat, gróf Andrássy Gyula elnökletével. A Tisza-völgyben az árvizek elleni védelem szervezett kiépítése 1846. augusztus 27-én az Urkom dombi mederátvágással kezdődött el. A védett terület biztonságát a töltéseknek a korábbi legnagyobb észlelt árvízszint, esetenként a várható legnagyobb árvízszint fölötti magasságával (kiegészítésként keresztmetszetével) jellemezték, és ezt az értéket „magassági biztons- ágnak”nevezték el. A magassági biztonságot kezdetben alkalmazott 70 cm-ről fokozatosan, folyónként és folyószakaszonként - minimális előírásként - 80-150 cm közöttire e- melték, s egyben meghatározták az árvízvédelmi töltések minimális-, vagy kötelező keresztmetszetét is. A szegedi katasztrófa és az 1888. évi hatalmas károkkal járó árvizei u- tán, a töltések magasságára és keresztmetszetére egységes előírások készültek a társulatok részére. (A Középtiszai Ar- mentesítő Társulat 1930-ban az Örvény-Tiszaroff közötti védvonal tervében a töltés korona szintjét az 1919. évi árvízszint fölött 150 cm-rel határozta meg. Előrelátásukat - a 150 cm-es biztonsági magasság előírását - az 1999. és a 2000. évi árvizek bizonyították, amikor két év alatt ezen a szakaszon 130 cm-es árvízszint növekedés következett be.) Az 1932-1933. évi árvizek után jelentős szakmai-tudományos munka folyt a Vízépítési Igazgatóságon és a társulatoknál a várható legnagyobb árvízszintek - és egyesek véleménye és reménye szerint - a végleges töltésméretek meghatározására (Korbély József: A Tisza szabályozása). A várható legnagyobb árvízszint számításánál a korábbi legnagyobb mért árvízszintet (továbbiakban LNV-t), az előidéző árvíz esetén bekövetkezett töltésszakadások hatásával korrigálták. Figyelembe vették az utolsó LNV óta végrehajtott beavatkozások, valamint az árvízi mederben és a vízgyűjtőn ismert és tervezett beavatkozások és változások várható árvízszint emelő hatásait. E vizsgálatok eredményei beépültek az 1948-ban kiadott árvízvédelmi töltésekre vonatkozó előírásokba. 1.1. Szovjet tudomány eredményeire alapozott vizsgálatok: 1950-1970: A statisztikai vizsgálatok eredményeinek alkalmazására először 1952-ben került sor, a szovjet kutatók által a FelsőTisza ukrán valamint a Tiszabecs alatti szakaszára kiszámított 0,5 %-os valószínűségű árvízszintnek mértékadó árvízszintként (továbbiakban: MASZ) való elfogadásával. Az elfogadott MASZ érték a tiszabecsi vízmérce esetében 689 cm volt. (A tiszabecsi vízmércén 1970-ben 680 cm-es maximális vízállás alakult ki a Tiszaújlak és Tiszabökény közötti két töltésszakadás ellenére. 1998-ban 708 cm-es, 2001-ben 736 cm-es LNV-ket mértek, a Tiszabecs fölött mindkét árvíznél előfordult nagyon sok töltésszakadás ellenére.) Ihrig Dénes: „A tiszai árvízvédelem fejlesztése” c. írásában (VK. II. kötet, 1953) elemzi „az árvízvédelem biztonságának fokozására” rendelkezésre álló lehetőségeket, s megállapítja, hogy „az árvizek hevességét a folyók árvíztermelő hegyvidéki vízgyűjtőjén épített árvíztározókkal csökkenteni lehet, de magát az árvizet a közép és alsó folyáson már nem”.Továbbá „az árvizek további emelkedésének megakadályozása végett a Tisza és mellékfolyói hazai területű felső szakaszain a hullámterek tározó hatását tovább nem csökkenthetjük, vagyis a további hullámtér-kirekesztéseket el kell kerülni”. Megállapítja, hogy a töltések kijjebb helyezése rövid távon, a magas költségek miatt, csak szórványos e- setekben jöhet szóba, ilyenre legfeljebb hosszú távon gondolhatunk. Összegezve rögzíti, hogy az árvízvédelmi biztonság fokozására „A védőtöltések erősítése volt az egyedül járható út az elmúlt száz év alatt, és marad a jövőben is”, hozzá téve, hogy a „szabadon tartandó sávon” belül nem szabad fásítani. (Megjegyzés: a cikk írásakor a hullámtér területhasználata hasonló volt az 1880-as években kialakulthoz, az addig megépült nyárigátak még nem emelték érzékelhetően az árvízszintet, de életbe lépett az a kormányhatározat, amely előírta a hullámtér egy részének fásítását a szabadon hagyandó sávokon kívül.) A mértékadó árvízszint megállapításával kapcsolatosan a következőket írja: „A hazai gyakorlatban - miután a mederváltozások és a csekély számú vízhozam mérés miatt kevés megbízható vízhozam adatokkal rendelkezünk - általánosan az eddig észlelt legmagasabb árvizek szintjéből megállapított „tapasztalati árvízszintet” használjuk. Ezen a folyón vagy folyószakaszon eddig észlelt legmagasabb, illetőleg az eddig észlelt legnagyobb hozamú árvíznek az esetleg változott mederviszonyok mellett a jövőben bekövetkező szintjét értjük. Ha hidrológiai vagy hidraulikai okokból az eddig észlelt legnagyobb árvízszintnél magasabb érték bekövetkezésével kell számolnunk, az eddig észlelt árvízszintet számítással javítjuk. Ez a számított mértékadó árvízszint”. A számított mértékadó árvízszinthez képest a tiszai védtöltéseket egyes szakaszokon 100-120-150 cm- rel javasolja megemelni. „A mértékadó árvízszintnek, és ennek alapján a töltések magasságának megállapítását a matematikai statisztika módszerével, valószínűség számítással is elvégezhetjük. Ez a módszer azonban kellő pontossággal csak megfelelő hosszú egynemű (homogén) adatsorokra alkalmazható. Mivel folyóink medre nincs egyensúlyban, és a múltban bekövetkezett gátszakadások, illetőleg a fokozott gátépítések, valamint a mellékfolyók különböző hatásai miatt nincs két egyforma körülmények között levonult árvíz, a rendelkezésünkre álló vízállás adatokat és a belőlük előállítható vízhozam adatsorokat nem lehet homogén adatsoroknak minősíteni már csak azért sem, mert a régebbi időkben nem végeztek elegendő vízhozam mérést. Ezek a körülmények indították a szovjet híd- rológusokat is arra, hogy a valószínűség számítással kapcsolatban a legnagyobb óvatosságra intsenek”.
