Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)

1. szám - Szesztay Károly: Víz-központú regionális tervezés – mint a fenntarthatóság iránytűje

53 Víz-központú regionális tervezés - mint a fenntarthatóság iránytűje Szesztay Károly 1028. Budapest, Kőrózsa u, 21. Kivonat: A regionális tervezés a hosszabb időtávlatú gazdaság-irányítás által válhat a piacgazdálkodás fenntarthatóságának eszközévé. Ennek a szerepnek a betöltéséhez az alkalmazások során a regionális tervezésnek a tanulmányban kifejtett főbb sajátosságait és lehetőségeit célszerű előtérbe állítani: regionális tervezés, fenntarthatóság, vízháztartás. Kulcsszavak: 1. Bevezetés A regionális tervezési tevékenység hosszabb időtávlatú érvényének és hatékonyságának kulcsa olyan régiók kijelölése, amelyek a természeti adottságok és a társadalmi elvárások tekintetében egyaránt jól érvényesítik a mértékadó folyamatok területi tagoltságát. Minthogy a felszíni és felszín alatti vízgyűjtőterületek a víz és vízügyi szolgáltatások iránti igények növekedésével egyre inkább gazdálkodási egységekké is vállnak, a vízkörforgási ciklusok szerinti területi behatárolás egyre inkább célszerű kiindulópont és vezérfonál a regionális tervezés területi rendszerének kialakításához. A hosszabb időtávlatú fenntarthatóság szempontjából különösen előnyös lehet ez a víz-központú területi tagoltság, ha abban a vízháztartási ciklusok ökológiai és éghajlati kapcsolatai is érvényesülnek. 2. A víz-központú régiók természeti meghatározottsága A víz mind a természetben, mind a társadalomban a hatás-közvetítés és az integrálódás közege. A természetben a víznek ez az egység-formáló szerepe a mintegy négy milliárd éves planetáris fejlődés során fokozatosan erősödött és az élővilág kialakulásának egyik kulcsproblémájává vált. A társadalomban a víznek ez az egységet és együttműködést ösztönző szerepe többnyire rejtve marad és érvényesülésének sikerei és kudarcai az utóbbi néhány évtizedben elsősorban az arid zóna országaiban kezdenek kibontakozni. 1. ábra: Az energia (e), a víz (v) és a biogeogémiai anyagok (b) áramlása az ökológiai tájegységek belső és külső vízháztartásában Fizikai tartalmát tekintve a víz egység-formáló szerepe a csapadék és a párolgás által vezérelt vízkörforgási ciklusokon alapszik. Ezek a ciklusok bolygónk szárazföldi , óceáni és légköri térségeit sűrűn behálózva egymással is szorosan összefonódnak. Az emberi tevékenységek által az élettérben (a növényzetben, a talajban az éghajlatban és a vízhálózatokban) okozott változások hatásait az távoli vidékekre és hosszú időtartamokra is eljuttatják. Ilyen módon a vízkörforgási ciklusokhoz kapcsolódó nem kívánt és gyakran nem is ismert külső hatások (az „externalitások") csökkentése a víz-központú regionális tervezésnek gyorsan növekvő jelentőségű feladata. Az externalitádok feltárásához és csökkentéséhez kiindulásként ki kell jelölni azokat a vízkörforgási ciklusokat, amelyek a társadalmi és gazdasági fejlődés mai szintjét és irányzatait tekintve a legjelentősebbek. Ennek a feladatnak egyik szóba jöhetőnek látszó megoldását fogalmazza meg az 1. ábra. A helyi éghajlatot, talajt és növényzetet ökológiai egységgé ingtegráló „1" szintű vízkörforgás mind a természeti növényvilágban mind a növénytermesztésben a növényi élet foglalata. Ugyanakkor kiindulópontja és vezérfonala a természetes növénytakaró megbontásával és kicserélésével elindított externális határok elemzésének is. Ennek során a vízkörforgás „1" jelű helyi ciklusaiban keletkező externalitások kezdeményezői és járulékai az emberi tevékenységek által okozott globális éghajlatváltozásnak (az ábra „2" szintje). Ennek megfelelően a folyamatban lévő éghajlat-változáshoz történő alkalmazkodás, illetve szabályozás a regionális tervezésben is globális szintű elemzést és együttműködést kíván. Ennek legfontosabb határfeltétele, hogy az alsó légkört lezáró tropopopauza-50C° körüli hőmérséklete a vízkörforgás számára ezt a térséget felülről zárt páratartállyá téve megóvja bolygónkat vízkészletének elvesztésétől. A szűkebb értelemben vett „regionális" tervezés területi tagozódását a szárazföldek felszíni és felszín alatti víztartóit tápláló és megcsapoló térszíni és mélységi vízkörforgási ciklusok vezérlik. (1. ábra "3"szint). Ezekben a vízrendszerekben az elemzések társadalmi meghatározottsága elsősorban abból adódik,hogy a szárazföldek összterületének mintegy 8 %-nyi hányadán a természetes erdő állományt szántóföldi növénytermesztés váltotta fel, ami jelentősen módosította az energetikai vízháztartási és biokémiai ciklusok egyensúlyát. 3. Regionalizmus a társadalomban és a történelemben A bőséges táplálkozás, a biztonságos lakóhely és más életviteli feltételek kezdettől fogva szorosan hozzákapcsolták az embert természeti környezetéhez. Az emberi fejlődés egészének időtávlatában ennek a kapcsolatnak három szintjét (időszakát) célszerű megkülönböztetni. A növénytermesztés mintegy tízezer évvel ezelőtti széleskörű eltetjedéséig tartó kezdeti időszakban az emberi népesség létszámát és környezeti hatását a bioszféra táplálék láncolatába illeszkedés törvényei határozták meg. Az ezt követő és mintegy a XX. század végéig teijedő második időszakban (szinten) az emberi népesség fokozatosan kilépett a bioszféra belső rendjének korlátaiból. Műszaki eszköztára és társadalmi szervezettsége révén az utóbbi néhány évszázad folyamán természeti környezetét teljességgel a vagyonszerzés és a gazdasági növekedés szolgálatába állította - anélkül azonban, hogy tevékenységeinek a bioszféra életfenntartó folyamatait (benne saját létét)veszélyeztető hatásait) feltárta és mérlegelte volna. A XVIII. század végén a társadalmi eszmeiség,