Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)

1. szám - Péch József: 1848–49-i szabadságharci élményeim (Közli: Dunka Sándor)

28 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2012. 92. ÉVF. 1. SZ. Mi oldalvédként a dombok tetején mentünk. Az egyik dombtetőről az egész szebeni síkságot át lehetett látni. Ak­kor láttuk a magyar ágyúkat a domboldalon és az ellenük harcoló muszka csapatokat a város előtt szépen kifejlődve. Ha a völgybe lementünk, akkor nem láttunk semmit. A leg­közelebbi magaslatról láttuk a honvédséget az „Alter­Berg" szőlőkben és előttük a muszka gyalogságot gyönyörű vonalban kifejlődve a mezőn. Egy-egy legény kiszaladt a csapatuk elé 40-50 lépésre, onnan rálőtt a muszkára és visz­szaszaladt a szőlőbe. A muszka csapat egész lénia egyenes vonalban állott. Azért kellett a honvédnek lövésre előre sza­ladni, mert puskájuk nem vitt elég messzire. A magyar á­gyúk Pfaffengraben és Krumbach között a domboldalon állottak. A muszka ágyúk velük szemben a Stadtwiesen. Az ágyúzás egyre tartott. Egy következő dombról láttuk, hogy a magyar sereg előjött a szőlőből. A muszkák visszavonultak. Az ágyúzás folyt tovább. Egy gazdátlan ló nyargalt le, s fel a mezőn, és egy hosszú belet húzott lábaival. A magyar lo­vasok is kijöttek a mezőről. A kozákok a magyar gyalogsá­got megrohanták, de mindannyiszor tömegbe állt a gyalog­ság és visszaverte őket. Ez sűrűn ismétlődött. De a muszka szekerek és a gyalog-csapatok a brassói úton már visszavo­nulóban voltak. Nagy port vertek fel. Mi Szenterzsébet felől mentünk a városnak, a réten ke­resztül vonuló fás úton. A városkapuhoz érve a kaput nyitva találtuk. Benkovics lóháton vezetett bennünket abba az út­cába, amelyik ma a pályaudvarról vezet be. A fősereg a má­sik kaput még ostromolta, de eredményesen, mert már az e­lőttünk levő utcában láttunk menekülő orosz gyalogosokat, és két kis ágyúnkból kartáccsal lőttük őket. Eközben a sze­beni lakosság az emeletekről lőni kezdett minket. A fősereg csak később jött be a főkapun, mikor mi már rettenetesen kartácsoltuk a menekülő muszkákat. Benkovics őrnagyot a szászok a lábán meglőtték. Akkor ő a lóról leszállt. Mi a ka­puk alá visszahúzódtunk, s onnan lőttük az emeletről lövöl­döző szászokat. Mikor aztán a fősereg betörte a főkaput, s onnan is bejött a magyar fősereg, a szászok is abbahagyták a lövöldözést. A mi zászlóaljunk a muszkákat üldözte a vá­roson keresztül szaladva. A fősereg aztán Nagyszebenben maradt. A muszka a sellemberki úton futott. Az 50.-ik zászlóalj az út jobboldalán fejlődött fel. A muszkák rendben vonultak vissza, és vissza-vissza lőttek. Egész nap nem ettünk sem­mit sem. A Sellemberektől délnyugatra eső vízválasztón már sötét volt. Ott három lovasembert láttam a sötétben az erdőben. Arcukat nem láttam, de világosan hallottam, hogy az egyik azt mondta: „Eredj Petőfi, s mondd meg a...zászlóaljnak, hogy váltsa fel az 50.-ik zászlóaljat, mert az ki van merülve." Örültem, mert azt hittem, hogy Petőfi mégsem veszett el Segesváron. Később azonban Horváth Gyula felvilágosított, hogy Bem mellett volt egy Péterffi, kit sokszor Petőfinek is neveztek maguk között. Ott a sík földön szálltunk táborba, s ekkor kaptunk kenyeret, szalon­nát. Búzakeresztek voltak a földön. Amint mi megálltunk, a muszkák is megszűntek retirálni. A muszkák reggel megtá­madtak bennünket, mi csatárláncban vártuk őket. Amint visszatámadtunk, visszavonultak. De amint mi megálltunk, a muszkák támadtak. Jól lehetett hallani a muszkák tülök je­leit. Én a csatárláncban az országúton egy budapesti borbély­lyal együtt haladtam az oroszok ellen, akik között akkor már pár lovas is volt. A borbély lőtt, de röviden. Lehetett a golyót látni előtte leesni. Figyelmeztettem őt, hogy maga­sabbra lőjön. Míg itt a muszkával mókáztunk, az alatt az e­gyik kazalból kihúztunk egy gyalogos muszkát. Barnaszínü ruhában volt, elvitték a táborba. Egyszerre csak hátunk megett megszólalt az ágyú. A muszkák ostromolták a várost. Bem akkor már Temesvárra ment. A mi csapatunkat ekkor már Kálnoky, vagy Dalnoky ve­zette. Az ágyúzás egyszer csak elhallgatott. Hozzánk sem­miféle értesítés nem jött. Egyszerre a főhadnagy észrevette a hírért visszaküldött tisztet vágtatva visszatérni. Erre egész csapatunkat hírtelen összeszedve Feldisznódon nagy sietve elvezették. A hírért visszaküldött tiszt látta, hogy az úton rendes sorokban jön a nagy muszka sereg. Mi mindenféle járatlan úton retirálva Szászsebesen csatlakoztunk a Nagy­szebenből kivert magyar csapathoz, mely Déva felől kapott némi megerősítést. Ott körülbelül egy hétig voltunk. Volt ö­röm és éljenzés, mikor megkerültünk. Szászsebesen (Mühlbach) a Péterfalva felé eső mező­kön volt a táborunk. A muszkák igen óvatosan haladtak, nem üldöztek bennünket. Emiatt körülbelül egy hétig ta­nyáztunk Szászsebes mellett, sátrak alatt a mezőkön. Én ek­kor már tisztségre lettem kijelölve. Ha egy kis pihenőt ka­pott volna a seregünk, akkor formaliter is kineveztek volna hadnagynak. Itt is láttam, hogy a szegény ember mindig hátrább áll. Ezért nem vállaltam el mindjárt a tiszti állást, melyet, mint egyetemi diák meg is kaptam volna, és csak közlegénynek álltam be. így én fokról-fokra juthattam volna tisztséghez. Nekem ekkor hosszú, göndör hajam volt, igen fiatal is voltam. Annyira, hogy sokan női honvédnek néztek. Szászsebesen is Kálnoky, vagy Dalnoky vezérlete alatt vol­tunk. Végre a muszkák egyik csapata a nagyszebeni útról meg­támadott bennünket. A Maros-menti országúton hátráltunk Déva felé. Hiba volt ilyen kis csapattal a harcot elfogadni. S hiba volt azt a város előtt elfogadni, mert a városon keresz­tül retiráló csapat felbomlott. Mi Kenyérmező felé vonultunk vissza az úton, de a ko­zákok balról - a dombokról - végig lövöldöztek bennünket. Úgy, hogy köztünk a rend teljesen felbomlott. Mühlbach fe­lől ágyúval, a bal parti dombokról puskával lőttek bennün­ket. Amint leértünk ahhoz a patakhoz, mely az Alvincz-fel­henyéri és a Szászserbes-alhenyéri utak összetalálkozásá­nál folyik - s mely igen mély szakadású - s mikor ebbe a pa­takba bementünk, még nem nagyon sűrűn jöttek a golyók. De amint a túloldalra felkapaszkodtunk - addig valami dombra felállították a muszka ágyúkat - irtózatosan kezdtek bennünket kartácsolni. Iszonyúan hullott a sok golyó, mint­ha kukoricát hintettek volna. Szerencsére engem nem ért egy sem. Balomir táján is már folyton lőttek bennünket a baloldali magaslatokról a muszkák. Én az országút jobb oldalán men­tem. Egyszerre magam előtt láttam Kudsir patakot, mely ki volt áradva. Az egész tömeg a hídra tódult, melyet az oro­szok nagyon lőttek. Itt hirtelen lehúzódtam a híd mellett le­vő füzesbe. Ezek tele voltak vízzel. Egy ilyen ár által körül vett füzesbe heveredtem le, s láttam a muszkákat gyalogo­san, lovasan, amint a hídon át követték a magyar csapatot. Már azt hittem, hogy meg vagyok mentve. Pedig hiú re­mény volt, mert az oláhok a magányosan elmaradozókat rendesen kivégezték. Sokszor kínozták is. Egyszerre csak egy muszka csapat érkezett, s tőlem mintegy 100 ölnyire tá­bort ütöttek. Hanyatt feküdtem, s fejemet a muszkák felé fordítottam. A muszkák ettek. Egyszerre csak felém közele­dett valaki. Hirtelen megállt, s rögtön visszaszaladt. Mind­járt tudtam, hogy meglátott. Lárma támadt, több ember jött

Next

/
Thumbnails
Contents