Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)

1. szám - Péch József: 1848–49-i szabadságharci élményeim (Közli: Dunka Sándor)

DUN KA S.: Péch József emlékei 29 lármázva felém. Négyen voltak, egy lovas kozák, a többi gyalogos. Oroszul káromkodtak. Erre felálltam. A borjú rólam le volt vetve. Három ember annak neki esett és bontogatta azt, de a kozák rám vágott a kardjával. Első vágásra egyik újamat kissé eltalálta, a második vágással a jobb kar külső csontját átvágta. A vér kibuggyant. Erre beleszaladtam a muszka seregbe. Négyen kergettek, de nem lőhettek rám. Azt kiáltottam, hogy „pardon". Akkor már csupa vér voltam. Akkor gyalogosok jöttek. Megfogtak és bevittek a többi fogoly közé, abba a völgybe, amely a „La serata" felírás (75,000-es térkép), és az út között van. Ott lefektettek. Nagyon ki voltam merülve az irgalomtól és a vérveszteségtől. Ott találtam egyik századbeli pajtásomat, s attól kérdeztem meg, hogy nagyon meg vagyok e vágva? Nem tudtam megforgatni a kezemet, annyira, hogy megnézzem. Erre a pajtás az mondta. „Jobb ha nem nézed." A vágás nem fájt, csak ha mozgattam. Mikor az oroszok közé beszaladtam, egy intelligens képű - diákos kinézésű - ember fogott el engem, s ő vitt el a foglyok közé. Roppant szomjas voltam és a betegápolók hoztak is vizet. Egy egész bádogedényre valót kiittam. Egyszerre odajött a doktor. Két deszka közé tette a kezemet. Ekkor elájultam. Mikor aztán a szintén keresztül vágott atillámat levették, akkor újra elájultam. De nem lehettem sokáig elájulva, mert mikor magamhoz jöttem, a doktor még nálam volt. Ettől fogva csak mellényben voltam, mert az atillámat elvették. Éjjel a füvön háltunk. Reggel oláh szekerek jöttek, melyekkel kozák kíséret mellett vittek vissza bennünket. De az oláh csupa bosszúból a leggöröngyösebb utakon, s nem a kocsi-nyomban vitt bennünket. Mikor a súlyosabb sebesültek emiatt jajgattak, akkor a kozákok a kancsukával az oláh nyaka közé vertek, s jobb útra kényszerítették őt. Sebesülés után Szászsebesen egy emeletes házat kórházzá alakítottak át. Abba kerültünk. (Ezt a házat, pár évvel ezelőtt - mikor Dezsőt meglátogattam - még felismertem). Annyi volt a sebesült, hogy az első napon én is csak a kapu alatt voltam. Ott a doktorok levették a kötelékemet, s azt mondták, hogy mossam a sebemet. Adtak tépést is, és azzal mosogattam. A sebem bekötése után nem volt fájdalmam. A kórházban már osztrákok voltak. A betegápolók közt sok beszélt magyarul. Itt mindjárt levették a deszkaköteléket is. Bizony sokan meghaltak ottan. Néhány nap múlva szobába és másodmagammal egy ágyba kerültem. Egy nagyon jólelkű székely barát volt ott a pap. Ágytársamnak a feje volt átvágva. Egy szép reggel meg volt halva és dermedve feküdt mellettem. Ekkor egy örmény gyerek került mellém. Erzsébetvárosi kereskedő-legény volt. Egyik lábának hüvelyk ujját vitte el a golyó. Ott jutott eszembe, hogy azért kellett ezt a vágást elszenvednem, mert egy szegény zászlótartót lelőttem. Annak a székely népfölkelőnek (aki mellette az ágyban meghalt. A szerk.) s nem volt katona, keresztül vágott kalapja nekem örökségül maradt. Hazahoztam, s Bella és Lóri nővéremék bestoppolták a vágást, s mintegy félévig azzal jártam az egyetemre. Egyszer, amikor már fenn járhattam, elvittek 7-ed magammal Nagyszebenbe a sorozáshoz. Mintegy 3 hétig voltam a kórházban. A körházban sokat mesélgettek a javulók. Többek közt azt, hogy az oláhok mennyire kegyetlenkedtek az általuk elfogottakkal. így én még szerencséről beszélhettem. A kórházban tiszta ruhát adtak, s abban mentünk Nagyszebenbe. Mikor a kórházból kimentünk, akkor a kórház előtt valami 300 oláh nyelvű honvéd volt felállítva, akiket elfogtak. Minket egy oláh nyelvű káplár vezetett. Alighogy Szászsebesről kimentünk, az oláh káplár elkezdett velünk magyarul beszélni. Keveset tudott magyarul. Azt mondta: „Ne féljenek semmit, én a magyaroknál Balmazújvárosban voltam elfogva. Soha jobb dolgom nem volt nekem, mint amint ott volt. Majd megvédem magukat." Apáéknak nagyon jól esett ez, mert féltek, hogy az elfogott oláhok - kik úgy is gúnyolták őket - megölik őket. Azt is mondta a káplár, hogy ne féljenek, „Olyan raportot adok magukról, hogy meg se nézik magukat, nemhogy besorozzák. Olyan nyomorékoknak fogom leírni." Nagyszebenbe estefelé, alkonyatkor értünk. Ott egy nagy fészerbe tettek bennünket. Azt mondta a káplár, hogy ne féljünk semmit. Másnap örömmel jött, hogy meg se nézik őket és rögtön Magyarországba menő beteg-transportba osztanak bennünket. Bevezetett bennünket a kaszárnyába és elvált tőlünk. Az őrmesternek - kinek kenyérről kellett volna gondoskodnia - kisebb gondja is nagyobb volt ennél, és így bizony nagy volt az éhség. Körülbelül egy hétig voltunk ott, de sose kaptunk egy falatot se. Az első napokban a besorozottak szereztek néha számunkra. Később végigkutattuk a szobákat és a fiókokat kemény kenyérmaradék után. Azt a kútnál megáztattuk, és így éldegéltünk. Mindig csak ígérték a kenyeret, de sohase adtak. Végre kitanultuk a módját, hogy juthatunk kenyérhez. Odasorakoztunk a besorozottak közé a sorba. Mikor pedig a kocsikra felpakkolták a kenyeret, akkor onnan lopkodtunk. Ekkor történt, hogy szekérrehányás közben egy kenyeret elvettem. Kétszer sikerült ez a beszerzési mód, de többször nem. Végül elhatároztuk, hogy lopunk. A kenyeret a tornác mellé rakták le szabályos garmadákba. A köztünk legnyavalyásabb - ki igen beteg volt reggel odafeküdt, ahova délben a kenyeret rakták. Egy ideig nyöszörgött, aztán elaludt. A kenyértömeg mindkét végén volt egy fegyveres strázsa. Mikor aztán a két strázsa hátat fordított a kenyérnek, akkor jelt adtunk - a nyavalyásnak - s az a legalsó prófuntokat kihúzgálta és a tarisznyájába rakta. Később felosztottuk. Csak 4-en 5-en voltunk ilyen nyomorúságban. A többieknek volt barátjuk a katonák között. így lopogattuk minden nap a kenyeret. Egyszer láttam, hogy az osztrák tisztek közé egyetlen muszka tiszt bejött. Iszonyúan leszidta az osztrák tiszteket. Azok meghunyászkodtak, mint egy cseléd. Ottlétünk utolsó napjára megkaptuk a prófuntot, s az egész 7 napi lénungot. Akkor egyszerre szüretünk volt. Végre onnan elszállítottak bennünket. Vezetőnk azt mondta, hogy Felvincz felé nem mer minket vinni, mert fél az oláhoktól, hogy felkoncolnak bennünket. Toroczkó mellett is háltunk, Kolozsvárott is voltunk. Lassacskán jöttünk Nagyvárad felé. Sebem újból megromlott, hozzá még hólyagos himlőt is kaptam. Sőt meg is tetvesedtem. így nagyon nyomorult állapotban kerültem Nagyváradra. Nagyváradon akkor a Sánta féle házba - most kaszárnya - szállásoltak bennünket a kapu alatt. Ott egy fiatal lány a házból megsiratott bennünket. Onnan szélnek bocsátottak bennünket. Én ott felkerestem Krajcárékat, kikkel édesanyám sok jót tett. Ott aztán először is tiszta ruhát adtak rám, a régit pedig a kenyérsütő kemencébe dugták. Enni adtak. Krajcár bácsi pedig beszerzett engem a miseriekhez. Ott aztán szépen meggyógyult a kezem. Ezalatt Tóni bátyám már hazakerült Budára. Kérdést intéztek Krajcárékhoz utánam. Én nem tudtam szüleim tartózkodási helyét, mert azok az ostrom alatt leégtek és ezért kiköltözködtek. így jöttem haza Budára. A nagyváradi miseriek nagyon nagy gonddal ápoltak bennünket. Reggel rántott leves volt. Az ágy mindig tiszta