Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)

3. szám - Dr. Orlóci István (1929–2012)

1 Dr. Orlóci István Nagyréde, 1929. július 3. - Budapest, 2012. április 11. 1947-től - megszűnéséig - a NÉKOSz tagja volt. Gondolatvilágát a népi írók, a magyar vidék felzárkóztatásának jelesei határozták meg. 1948-ban iratkozott be a Budapesti Műszaki Egyetem Mérnöki Karának vízépítési szakára. Elméleti tanulmányai mellett 1949-ben az Árpádhíd építésénél gyakornokoskodott, 1951-ben pedig a kisvízfolyások hasznosításával foglalkozó „expedíció" tagjaként a vízerő-hasznosítási lehetőségek helyszíni feltárásában vett részt. 1951-ben IV. éves hallgatóként meghívták a II. Vízépítési Tanszék demonstrátorának. 1952-ben kapta meg jeles minősítésű mérnöki diplomáját, és kinevezték tanársegédnek a II. Vízépítési Tanszékre, ahol részt vett a vízerőhasznosítás, a vízépítési műtárgyak és a hidraulika oktatásában és a tananyag fejlesztésében. Az oktatói munka mellett egyre inkább a tanszék kutatásaiba is bekapcsolódott. 1952 nyarán Mosonyi Emil - aki akkor még nem professzor, hanem meghívott előadó volt az egyetemen - asszisztensének választotta. Egy 1998-ban kelt visszaemlékezésében azt vallotta, hogy - bár sokakat tisztelt a szakmában - két tanítómestere volt: Mosonyi Emil, majd később Dégen Imre. A sors iróniája, hogy a magyar vízgazdálkodás e két nagy alakjának életútja egy ideig együtt futott, később viszont szembekerültek egymással... Azt vallotta: Mosonyitól tanulta a szakmai magabiztosságot, és ugyanakkor a folytonos kételkedést is. Tőle kapta élete első jelentős szakmai feladatát: a dunai kisminta kísérlet elméleti módszerének kidolgozását. Megbízták a Mosonyi Emil Karádi Gábor szerzőpáros hidraulika" könyvének gondozásával; egyik szerkesztője volt Mosonyi Emil világhírű „Vízerő-hasznosítás" c. könyve első kiadásának. 1952-54. között a Mérnöki Kar három kollégiumának igazgatói feladatát is rábízták. 1954-től 1957-ig Mosonyi Emil témavezetése mellett aspiráns volt a tanszék máig legendás csapatában. Részt vett a nagymarosi Duna-szakasz azóta legendás modellkísérletének előkészítésében és értékelésében. Aspiránsként folyami hidraulikával, illetve a mederállékonyság problémáival foglalkozott. Az 1956-os forradalom műegyetemi mozgalmaiban játszott szerepe miatt 1957-ben őrizetbe vették, de két hónap után - vádemelés nélkül - szabadlábra helyezték. 1956 végén kellett volna a disszertációját beadnia, és 1957-ben megvédenie, de erre nem került sor, sőt az aspirantúrától is eltanácsolták, távoznia kellett az egyetemről. Később, 1959-ben Budapestről is kitiltották. Amikor 56-os emlékeiről faggattuk, mindig zárójelbe téve nyilatkozott saját szerepéről, noha évtizedeken keresztül vitte magával 56-os stigmáját... Visszafogott és mértéktartó volt, pedig milyen könnyű lett volna meglovagolnia a konjunktúrát, s magát hősként ünnepeltetnie. De nem tette, ez nem vallott volna rá! 1957-től két éven át a VITUKI-ban dolgozott. Starosolszky Ödönnel közösen elsősorban vízépítési kutatásokkal és a vízépítési műtárgyak helyszíni vizsgálatának előkészítésével és irányításával foglalkozott. Szerkesztőként vett részt Starosolszky-Muszkalay „ Vízmérési zsebkönyv "-ének összeállításában. Megrendülten állunk Orlóci Istvánnak, a magyar vízimérnöki társadalom kiemelkedő egyéniségének hamvai előtt, aki 2012. április 11-én, életének 83. évében hunyt el egy tragikus baleset következtében. Olyan vízügyi szakember, olyan széles látókörű mérnök távozott el körünkből, aki az elmúlt hat évtizedben tevékeny részese volt a vízügyi szolgálat nagyszabású fejlődésének! Elete, sorsa összefonódott a vízügyével, és talán egy kicsit e viharos kor történelmi fordulóinak a lenyomatát is magán viselte. 1929. július 3-án született a Heves megyei Nagyrédén. A családi hátteret vízimolnár, gépész-kovács, katona felmenői adták. Apja a Felvidékről származó katona volt, aki az I. világháború után került Nagyrédére. Továbbra is hivatásos katona maradt, alhadnagyi rangban szolgált. István volt a család legidősebb gyermeke. Apja szolgálati helyei miatt szüleivel, öccsével és két húgával gyakran váltottak lakóhelyet, sokszínű országjárásban volt részük, ezért iskoláit hét helyen, a gimnáziumot Nagykállóban, Szilágysomlyón, Kiskunhalason és Gyöngyösön végezte. A tanulmányai egy évre megszakadtak, mert a II. világháború forgószele a családot 1944 végétől 1945 nyaráig Ausztriába és Németországba sodorta. Szüleivel, majd tőlük elszakadva, egyedül csaknem fél évet bolyongott a háború dúlta Európában. Micsoda élettapasztalatot jelenthetett mindez egy fiatal kamasz számára! Hazatérte után a középiskolát Gyöngyösön folytatva ott érettségizett 1948-ban. Nyaranként kőműves és villanyszerelő tanoncként dolgozott, és mindenes volt a nagyszülői gazdaságban. Gyermek- és ifjúkorában igazi otthona mindvégig a nagyrédei nagymamai ház maradt. Családi hátteréről - vízimolnár őseire utalva - úgy vélekedett: „szinte ki volt osztva rám, hogy én a vízzel fogok foglalkozni..."