Hidrológiai Közlöny 2012 (92. évfolyam)
2. szám - Nagy László: Hajósüllyesztés a gátszakadás bezárására
55 Hajósüllyesztés a gátszakadás bezárására Nagy László BME Geotechnikai Tanszék, 1111, Budapest, Műegyetem rp. 3Kivonat: Van néhány elképzelés, mely átível évtizedeken az árvízvédelemmel, az árvízvédekezéssel kapcsolatban a vízügyi szolgálaton kívül (sőt esetenként még a vízügyben is), mely gyakran felmerül, melyet gyakran megemlítenek, mint hasznos vagy elképzelhető lehetőséget a kritikus helyzetek kezelésére. Ilyen idióma jeges árvízkor a jégtorlasz szétágyúzása, szétrobbantása, vagy amióta repülni lehet a jégdugó szétbombázása (újabban termikus bombákkal történő kezelése), vagy gátszakadás elzárása (dereglye) hajósüllyesztéssel. Ezekkel kapcsolatos történelmi esetek összegyűjtése segít rávilágítani arra, hogy milyen tapasztalatok alakultak ki az előző évszázadokban, és arra, hogy óvatosan kell bánni azokkal a megfogalmazásokkal, melyek nincsenek műszakilag megalapozva. Jelen közleményben a hajósüllyesztéssel kapcsolatos korábbi tapasztalatokat, ismereteket szeretném megosztani a Tisztelt Olvasóval, árvízvédelem, gátszakadás. Kulcsszavak Történelmi tapasztalatok A hajósüllyesztés kétségtelenül az árvízvédekezés, a gátszakadás elzárás leglátványosabb és egyben leghatékonyabb módja lehet. A XIX. század előtti időkből még nem rendelkezünk feltárt adatokkal arra vonatkozóan, hogy milyen módon, hol alkalmaztak hajósüllyesztést, mekkora volt a gátszakadás, milyen hajó volt, volt-e kopolya stb. Közvetett bizonyíték azonban van arra, hogy a XVIII. században a probléma felvetődött. Az első hajósüllyesztéssel kapcsolatos feljegyzés 1770ből való, Szegeden a gátszakadást hajók elsüllyesztésével, cölöp és rőzsefonatok alkalmazásával zárták el. Ezt a mondatot több szerző is átvette úgy, hogy se a gátszakadás helye, se a hajósüllyesztés egyéb körülményei nem kerültek leírásra. Nem rendelkezünk információval a dereglye méretéről, a süllyesztés módjáról, a terhelés anyagáról, stb, az azonban ténynek tűnik, hogy Szegeden ekkor már voltak árvízvédelmi létesítmények. Ennél az árvíznél a Felsővárosban 209, Alsóvárosban 22 ház lett elöntve (Kardos 1975, Károlyi 1969, Reizner 1899). Az ország másik részén is élő probléma lehetett a dereglyesüllyesztés, ugyanis az „Alsó-csallóközi és Csillizközi Egyesült Ármentesítő és Alsó-csallóközi Belvízlevezető Társulat története" című könyvben említésre kerül, hogy 1766. november 10.-én a komáromi megyei közgyűlésben felolvasták a Szt.-Mártoni (ma Pannonhalmi) főapát levelét, mely szerint: „a főapát nem akar beleegyezni abba, hogy szakításoknál dereglyéket süllyesszenek" (Gyulai 1896). Ez a mondat azt feltételezi, hogy vagy gyakran előforduló kérdés lehetett a gátszakadásban a hajósüllyesztés, vagy valamilyen kellemetlen kimenetelű eseményhez kötődik az állásfoglalás. Azonban arra, hogy mi legyen, arról nem szólnak a híradások. Feltételezhetően nem gazdasági megfontolások vezették a főapát urat, hogy levelét megírta. Kistiszai zsilip Az 1887-ben bekövetkezett gátszakadás a kis-tiszai zsilip beomlásának következménye volt. Bár a Tisza vízszintje megemelkedett, fenyegető árvíztől a jól megépített gátak miatt nem kellett tartani. Gyakorlatilag nem volt árvízveszély, a Tisza alig ért a töltés lábáig. Éppen ezért a bekövetkezett árvíz igen nagy felháborodást váltott ki úgy a felsőbb szervek, mint a lakosság körében. A társulat főmérnöke a hibákat időben jelezte az illetékes minisztériumnak, azok elhárítását azonban akkor már csak a zsilip újraépítésével lehetett volna megoldani, amire csak a katasztrófa után került sor. Egyértelműen világos, hogy a társulat vétlen volt a bekövetkezett katasztrófát illetően, hiszen a zsilip építését a Közmunka és Közi. Minisztérium rendelete alapján a szentesi Királyi Töltésépítő Hivatal intézte. Irányításával készültek el a tervek. A terv elkészülte után Fischer Lajos vállalkozóval végeztették a kivitelezési munkákat. Mivel az építkezést a Körös-Tisza-Marosi Ármentesítő Társulat főmérnöke ellenőrizte, az általa tett minőségi kifogások az építési naplóba is bekerültek. A felmerült hibák miatt a társulat nem akart hozzájárulni a zsilip átvételéhez. A zsilip ugyanis elkészülte után a társulat kezelése és felügyelete alá került. Végül az átvételt felülről a társulatra kényszerítették, majd ezután következett be a katasztrófa. Közvetlen oka az volt, hogy a tervek készítői nem végeztek alapos és körültekintő talajvizsgálatot, mely a műtárgy biztonságát szavatolta volna. Az altalaj szerkezeti hibáiból következett be a zsilip megrepedése, majd azt követő beomlása. Endre Andor szakaszmérnök 1887. május 31-én még a következőket jelentette Pokomándy István igazgatónak: „a vízszint csak Körtvélyes és Porgánynál érte el a védelmi vonalat rövid szakaszokban, itt is fölösleges tetemes védelmi erő kiállítása. Egyéb helyen a földszín, illetve a védelmi vonal 40-60 cm-rel magasabban áll a víznél." Szőj ka Gusztáv társulati főmérnök a társulat központi választmányához benyújtott jelentésében leírta, hogy 1861ben és 1862-ben ő építette a porgányi és kis-tiszai zsilipeket. Ezek a kisméretű zsilipek jól kiállták a próbát az 1879. évi és 1881. évi nagy árvizek idején. 1884-ben azonban a Töltésépítő Hivatal lebontatta és alapjait dinamittal szétrobbantana. Ezután új, a réginél nagyobb zsilipeket építtetett, vastagabb betonnal és falakkal. 1886-ban egy szakértői bizottság megállapította, hogy a zsilipek még építkezés közben megrepedtek, mely hiba szerkezeti okokra vezethető vissza. Szojka nem javasolta a zsilipek átvételét. A két zsilip folytonos jegyzékváltás tárgyát képezte a társulat és a minisztérium között. A társulat sürgette a kormánynál a kérdés mielőbbi megoldását. Ennek ellenére nem történt semmi a veszélyhelyzet elhárítására. A Körös-Tisza-Marosi Ármentesitő Társulat területén épült a Kistiszai-zsilip 1886-ban, és az első árvíznél tönkrement a következő év június l-jén 11 órakor. Szojka 1887. június 1-én bekövetkezett katasztrófát a következőképpen írja le: „...A zsilipek száraz felőli oldalán, a felső szárnyfal sarkának közelében (az őr szavaival élve) embermagasságú két homokszínű ágy nagyságú vízsugár szárnyfal-darabokkal vegyítve ugrott függélyesen fel, a Tisza oldalán pedig a felső zsililpkamra előtt mintegy 2 m távolban ettől, egy tízakós hordó nagyságú örvényt látott, melyen a víz a beton alá rohant, hogy a mentett oldalon, mint leírva volt felszökkenjen." A gátszakadás 70 méteres szélessége hamar kialakult. Az 1887. június 25-én kelt jelentésében leírták a zsilipszakadás utáni erőfeszítéseket a víz útjának eltorlaszolására: A hódmezővásárhelyi főmérnök, a szegedi Folyammérnöki Hivatal és a Körös-Tisza-Marosi Ármentesítő Társulat mérnökei, műszaki személyzete a helyszínre érkezve arra a megállapításra jutottak a gátszakadás után, hogy a kőburkolattal ellátott csatornába, amelyben a beomlott zsilip volt, annyi hajót süllyesszenek el egymás fölé és mellé, amely az egész szelvényt betölti. (Kruzslicz 1988)