Hidrológiai Közlöny 2011 (91. évfolyam)
2. szám - Nagy László: Szándékos károkozás árvízvédelmi gátaknál
27 Szándékos károkozás árvízvédelmi gátaknál Nagy László BME Geotechnikai Tanszék, 1111. Budapest, Műegyetem rakpart 3. Kivonat: Kulcsszavak: Magyarország és a Kárpát-medence árvíz veszélyeztetettsége közismert. Azonban az évszázadok alatt nem csak az árvízzel kellett az itt lakóknak megküzdeniük, hanem sokszor önmagukkal is árvíz alatt. Több feljegyzés is szól arról, hogy a víz mellett élők úgy próbáltak meg saját félelmükön úrrá lenni, hogy másoknak kárt okoztak. E cikk felhívja a figyelmet, hogy az árvízvédekezőknek manapság is gondolniuk kell arra, hogy árvízkor nem csak a víz ellen kell a gátakat védeni. Semmiképpen nem szeretnénk ötletet adni háborodott elméjű embereknek, mert a cikkben bemutatott károkozásokat a törvény súlyosan bünteti! árvízvédelem, műszaki történelem. 1. Bevezetés A gátszakadások mechanizmusánál a hagyományos elnevezések alapján a következő fő tönkremeneteli mechanizmusokat különböztettük meg: meghágás, elhabolás, altalajtörés (buzgár is), töltésromlás, műtárgy tönkremenetel, erőszakos átvágás. A ritkábban előforduló tönkremeneteli mechanizmusokat az „egyéb ismert mechanizmus" kategóriába lettek sorolva. Legnagyobb azon gátszakadások száma, ahol a mechanizmus ez idáig nem vált ismertté (Nagy 2002, 2003, 2008). Az ismert mechanizmusok közül talán legérdekesebbek azok, melyeket szándékos károkozás, erőszakos átvágás okozott. A hagyományos megnevezéseknek megfelelően az erőszakos átvágás kifejezés jelenti azokat a gátszakadásokat, amelyeknél árvízkor nem illetékes személy a gát háborgatásával gátszakadást idéz elő. Ezek szerint nem számít erőszakos átvágásnak a tározónyitás, ha az a vízügyi szervek tervezett tevékenysége, valamint a töltés átvágása az öblözetbe kifolyt vizek visszaengedésére. Az „erőszakos átvágás" hagyományosan alkalmazott kifejezés helyett talán jobb lenne, ha például a „külső behatás" kifejezést használnánk, mert így az emberi károkozás és az állati kártevők hatását egy címszóval lehetne kezelni. 2. Naplórészlet az 1862. évi dunai árvízről Kalocsa sokat szenvedett az árvíztől. Hiába próbálták rendszeresen a gátakat erősíteni, jó karban tartani, a felsőbb érdekeltségek miatt a későbbi Pestmegyei-Sárközi Társulat alsó része többször is elöntésre került. Ezért is volt helyes, hogy a Budapesttől Bajáig terjedő öblözet egy társulattá szerveződött. Csak a XVIII. században 1755, 1768, 1775, 1779-80 és 1799 években, XIX. században 12 alkalommal, amikor már épültek a töltések, 1809 1815, 1827, 1830, 1832, 1838, 1839, 1846, 1847, 1862, 1876 és 1891 években került Kalocsa illetve a környéke víz alá. A sorozatos kiöntéseket és a mélyebben fekvő, legszegényebbek házainak újjáépítését megunva az 1862. évi árvíz után Kalocsa körtöltéssel védte magát. Az 1862. évi dunai jeges árvíz a Kalocsai Sárköz történetének egyik legpusztítóbb elemi csapása volt. A gátszakadásoknak köszönhetően különösen a Solttól délre fekvő települések szenvedtek sokat a természet erejétől. A tragikus eseményt elbeszélő forrást alig ismerünk, ezért is tarthat érdeklődésre számot az alábbi kiadatlan naplórészlet, amely egy foktői szemtanú levelének másolatát őrizte meg számunkra 1. (Csorba) 1 A napló szerzője - és egyben a levél címzettje - Ács Gedeon református lelkész, aki részt vett az 1848-49-es szabadságharcban, majd a bukást követően előbb a Török Birodalomba, majd az Egyesült Államokba emigrált. 1861-ben tért haza önkéntes száműzetéséből és 1862 áprilisában a dél-baranyai Csúzán kapott lelkészséget, amely tisztséget élete végéig viselte. Több kötetes, közel négyezer oldalas naplója Budapesten és Szegeden lelhető fel, amelyből ez idáig csak töredékek jelentek meg. Ács a most közlésre kerülő levelet barátjától, a foktői jegyzőtől kapta és másolta be naplójába. A vonatkozó részlet az Országos "A Duna mellettünk már nagy volt; embereink szakadatlan hordták a töltésre a többi helységekkel együtt a rőzsét és ganéjt, kivált az ordasi töltésre, mely pedig még is leghamarabb szakadt el. A Duna partról és tornyunkból már láttuk a végtelen jégvíz tengert Geijen és Danaszentgyörgy határain, mit az ott legelőször kicsapott Duna okozott. Szántuk szegény Geijen sorsát, melyben tán élő ember sem maradt. (Nota bene: most már tudjuk, hogy a borzasztó veszély torkában fekvő Geijennek kutya baja sem volt, sőt e helység e tájon legszerencsésebb ez ideig:) Hasonló sorstól rettegvén az innenső helységek dolgoztak s éjjel nappal őrködtek a Duna-töltéseken. Egyszer jön a levél (hivatalos) Solt mellől, hogy ott a Duna kiöntött. Lakosaink nem igen döbbentek meg, tapasztalás után mondták (igaz is lőn), hogy harmadnapra az árvíz a zasztoi földeinken keresztül Foktőig jut. A magas Dunavízállás mellett csak azt csodáltam, hogy a Fok medrében (mely mint tudod, a Dunába szakadó Vajas folyónak vége) legkevesebb víz sem volt. Szénát, szalmát hátainkba hazatakarítani ama levél után lett volna időnk, de itt csak a solti árvízre tartottak számot, nagyobb veszélyre nem. Február 7-en a szerencsétlen pénteki napon reggel már a Solti ár alacsonyabb legelőinket elborította, ugyanekkor az addig üres Fok elkezdett hihetetlen sebességgel dagadni. Ez nap azonban még elég nyugodt szívvel feküdtünk le, sőt nekem szándékom volt másnap Kalocsára begyalogolni. De szombatra kelve szem előtt állt a teménytelen víz. Az országút felett már elcsapott. Csikorgó hideg szél fútt. A már gyorsán vízbe boruló szénás kertből, akinek lova volt, hason felül érő vízben hordta takarmányát körülbelül déltájig a midőn már ez is lehetlenné vált. Nekem is árpa- s búzaszalmám veszett oda... Ezen reggel tornyunk négy, ablakából kinézve, már csupán csak Bátya felé látszott egy kis száraz. Ebéd felé doboltak a (olvashatatlan szó) hírt (mely aztán nagyon valónak bizonyodon be), hogy Duna-töltésünk... Lak irányában Ordas alatt elszakadt. A rémhírre foktői lakosaink, kik addig híven őrködtek s dolgoztak a töltésen, azt ott hagytak s hazajöttek vagyonukat menteni. Délután már a Fokból kicsapott az árvíz, melynek veszélyességét az is növelte, hogy jéggel vegyes és kiállhatlan hideg volt. A0 fokon túli rész jutott legelébb természetesen a víz nyomása a lá. Keserves volt nekik az innenső parton jószágaikat hajtani. A barom nem akart neki menni a jéggel kevert víznek. Többnyire odaát maradtak. Már ezen délután haliám egy elöljárótól, hogy a víz elérte azon magasságot, mellyel a pesti híres 1838. évi árvízkor bírt. Ekkor éjcakára lefeküdt, kinek helyzete biztosbnak látszott. A szorultabb helyzetűek s a gondosabbak egész éjcaka hurcolkodtak. Mindenki feszült várakozással nézett elébe a reggelnek. Vasárnap a nagyhídnak már csak karfája látszott ki a vízből. Az ár körülfonta helységünket minden oldatról. Minden Széchényi Könyvtár Kézirattárában lévő mű 10. kötetében található meg. (Csorba)
