Hidrológiai Közlöny 2011 (91. évfolyam)

4. szám - Szilvássy Zoltán: Az államközi BNV szerződés felbontásának valós oka, és az ebből származó kár

LANGÓ ZS. - BALÁZS Z.: Tőzeg 63 nén erősen kiemelkedve. Innen ered a láp neve is, dagadó láp. Ezek az erősen savas kémhatású lápok, tőzegrétege sokkal vastagabb, mint a síkvidéki lápoké. Ásványi anyagtartalmuk azonban elenyésző. Magyarországon kevés dagadóláp található. Az Északi-Középhegységben, a Sajó völgyétől északra, a Keleméri Mohos tavak, a Mátrában a Siroki Nyírjes tó, a Beregi síkságon a Csarodai láp szigorú védelem alatt állnak. Szegélyüket mocsáröv veszi körül, nád, gyékény, nádtippan, a szárazabb részeken nyír, füz. A lápok közepe felé ez a szegélyréteg alakul át tőzegmohás füves és tőzegmohás nádas társulásba, majd pedig gyapjúsásos tőzegmohás dagadólápba. A dagadólápok a boreális éghajlatú vidéken borítanak be hatalmas területeket. A világon Finnországban a legnagyobb a szárazföldhöz viszonyítva a lápok által elfoglalt terület. Itt a tőzeget ipari méretekben használják fel tüzelőanyagként. A síkvidéki tőzeg a feltöltődés következtében fokozatosan veszti el nedvességtartalmát, természetes körülmények között láprétek alakulnak ki rajtuk. Emberi település közelében mezőgazdasági hasznosítás alá kerülhetnek, ezek az úgynevezett tőzeges kotu földek (alacsonyabb szerves anyag tartalommal). Aerob körülmények között megindul a tőzeg szerves anyag tartalmának gyors kémiai és mikrobiológiai bontása. Gyorsan kiszáradnak, és ekkor szerves anyag tartalmukat a szél könnyen kifújhatja. Tőzeges tavak felhasználása A pestmegyei tőzeges tavak környékének talajait az itt élő népesség hasznosította mezőgazdasági célból. A Péteri tőzeg tó melletti terület tőzeges talaja például szerves anyagtartalmát tekintve magasabb mint az átlagos tőzeges kotu talajoké. (Szenyán 1991). A tőzeget, szárítás után fűtésre is használták az évszázadok során, bár fűtőértéke alacsony. A helytörténeti adatok alapján ezen a vidéken nem találtam nyomát, hogy e célra hasznosították volna a tőzeget. A tavak iszapját illetve a tőzeget azonban felhasználták házak falának építéséhez. Monoron és annak térségében szelemen-ágasfás, sövényfonatú, patics házakat építettek. (A tetőszerkezetet a tetőgerincen végigfutó gerenda tartotta, a ház elején és végén két földbe ásott ágasfára támaszkodva.) A sövény anyaga szil, fííz és szőlővenyige volt, a tapasztáshoz a tavak: Kis-tó, Bogárzó-tó, Kenderesi-tó iszapját használták fel. Monoron szilárd építőanyag nem volt, ezért a háztartási vízszerzésre fűzés szil-vesszőből sövénykutak létesültek, a tapasztáshoz itt is alkalmazták a tavak tőzeges iszapját. (Vitálisné Zilahy 1986). A tavak szélét nád borította, amely tetőfedő anyagként szolgált. A nagy területet elfoglaló zsombékon pedig csík halászat folyt. Az erdőségek és a halászó vizek nem tartoztak a jobbágytelkek után járó haszonvételek közé, felettük mindenkor a földesúr rendelkezett (Nóvák 2006). A földbirtokos és jobbágyai adókivetés során megegyeztek a beszolgáltatás mértékében. A pestmegyei farmosi jobbágyok például a következő egyezséget kötötték meg 1760-ban földesuraikkal: „ Határunkban bőven nád terem, és azt földes uraink engedelmibűl kit feliben, kit harmadában vágunk. Halázó és csikázó vizünk vagyon, mellyet használlunk, és egyedül csikbul földes urainknak némelly részt juttasztunkr (Wellmann 1967). A tőzeges tavakat használhatták kenderáztatásra is. A rákoskeresztúri Merzse-mocsárban (Sinkovicsné Kalina 1958) vagy a monori Kenderesi-tóban például a part mentén, a sekély vízben történt az őszi kenderáztatás. Ma már ez a tó is a feltöltődés, feltöltés következtében eltűnt, a II. katonai térkép alapján ismerjük csak elhelyezkedését, kiterjedését. Monoron csupán a Kis-tó maradt meg a nagy kiterjedésű tavak, mocsarak közül, amelyek a török dúlás idején az itt élő lakosság menedékei voltak (Vitálisné Zilahy 1983). A kendert folyóvizek lassú folyású ágaiban is áztatták, sőt felszíni vízben szegény vidéken a házak kertjében ún. „tokákban", gödrökben folyt ez a müvelet. A kenderáztatás során mérgező anyagok képződnek, ha a víz mennyisége csekély, vagy a kender mennyisége nagy, a mérgező anyagok nagyobb koncentrációban halmozódnak fel, ez veszélyt jelenhet az élővilágra. (Lukács 1929). Péteriben sem a Tőzeg tóban áztatták a jelentős mennyiségű kendert, hanem nagyobb kenderáztató gödröket ástak. Ezek a gödrök még ma is láthatók a Monori kanyarnak nevezett területen. Kubinyi Ágoston 1842-ben megjelenő könyvében figyelmeztet rá, hogy kenderáztató vízből inni embernek, állatnak szigorúan tilos. „Belsőleg véve részegítő ereje van, embernek marhának ártalmas, sőt veszedelmes is lehet. E szerint az olyan víz ivása, mellyben a kender ázott, keményen tiltatik. Szomorú példák vannak arra, hogy a szarvasmarha, melly Hlyen vízzel jóllakott, tulajdonosa nagy kárára megdöglött. " A kenderrel (Cannabis sativa) a magyarság a honfoglalás előtt, már az őshazában megismerkedett. Erre a szó volgai bolgár-török eredete utal (Mándy és Bócsa 1962, Benécsné Bárdi 2003). Alapvetően rostnövényként használták. THC (tetra-hidrokannabiol) tartalma alacsony, ebben különbözik a déli szubtrópusi területen termesztett Cannabis sativa ssp. indica-tó\. Feldolgozásának módja apáról fiúra szállt. A lányok és az asszonyok szőtték a durva fonalakból a zsákot, a ponyvát, vagy készítettek kötelet, a finomabb szálú kenderből pedig fehérneműt, különböző ruhaneműt. A 17. századi orvosló könyvekben számos esetben találkozunk a kender illetve a kendermag gyógyító felhasználásával. Ezek közül néhányjavallat: - megfőzött kender zöldje illetve fürdője ízületi betegségek esetén, - lovak kehességének gyógyítására, - sebre, gyulladt bőrterületre, kígyó-, kutya-marásra, - fájdalomcsillapításra, altatóként, - szomjúságérzés csökkentésére. (Grynaeus 2005). A kendermagolaj zsírsavai többszörösen telítetlenek, de étkezési célra igen drága, ára meghaladja az olívaolajét. (Radics 2001). A kender feldolgozása több fázisból álló folyamat volt. Miután kihúzták a földből ősszel a növényt, kötegekbe, vagy kévékbe kötötték és víz alatt rögzítve 7-14 napig áztatták a víz hőmérsékletétől függően. Az áztatás célja, hogy a kender háncsrostjai elváljanak a kender belső fás szövetétől. (Szolnoky 1972). Ebben a folyamatban a pektin bontó anaerob Clostridium pectinovorum baktériumnak tulajdonítanak nagy szerepet. A pektin bontása során zsírsavak szabadulnak fel (például vajsav, ecet-