Hidrológiai Közlöny 2011 (91. évfolyam)

5. szám - Juhász József: A mezőgazdaság jövőbeni vízhasználata

14 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2011. 91. ÉVF. 5. SZ. gazdaságilag művelt terület talajainak 50 cm mélységig való teljes átdolgozása, ma a hazai mezőgazdaság anyagi lehetőségeit messze meghaladják. Ugyanakkor az átkeveréshez szükséges keverőanyag előteremtése sincs megoldva egyelőre. A rendszer optimális viszonyainak fenntartása is bizonytalannak látszik mind megfelelő anyag, mind megfelelő gazdasági erő vonatkozásában. A talajok elsavanyodása ellen már 200 éve használták a gazdák a meszezést (digózást). Az erre alkalmas nyersanyagot termelő utolsó mésztufa bányát 1963-ban megszüntették. Azóta ebben az ügyben nem történik semmi, pedig ennek hasznát mindenki ismeri és sokkal olcsóbb, mint az általános talajkeverés. A mai átlagos téli csapadékot 220 mm-re becsülhetjük novembertől márciusig - amiből elpárolog kb. 30 mm, a talajvizet táplálja átlag 80 mm, amiben az aerációs zóna aktuális nedvesség-növekedése is benne van. A téli, késlekedés nélküli lefolyás, ha a befogadókba a lefolyó víz akadálytalanul bejuthat - esetleg szivattyúval - 48-50 mm. Az Alföldön átlagos esztendőben 60 mm olyan csapadék hullik, ami csak késleltetve vonul le. A mai viszonyok között tehát átlagos esztendőben az Alföld hazai területén egy télen legfeljebb 3 xlO

9 ni' víz folyik le késleltetve. Ha feltételezzük, hogy a késleltetés két hét és a belvíz-keletkezés legnagyobb intenzitása az átlag kétszerese, akkor csúcsidőben egyszerre 3x 10

8 m

1 vízmennyiség lehet a földeken. Az Alföld talajainak diszponibilis vize 16-24 térfogat % között van. Ha az 50 cm mélyen optimálisra alakított talaj elnyelhető vizét a mai 3-4 szeresének vesszük, akkor már azt feltételeztük, hogy a talajfelszínig minden pórus vízzel van telítve. Az ekkor megnövekedett befogadó kapacitás a mai állapotnak 2,3-szerese, azaz kb. 60 mm. Úgy tűnik tehát, hogy az átlagosnál nedvesebb esztendőkben, a talaj vízkapacitás növelésével a belvíz lényegesen csökkenthető, de meg nem szüntethető.. A szárazság növekedésével feltehetően a téli csapadék is csökken, így egy idő múlva a belvízveszély átlagos években akár meg is szűnik. Ehhez az Alföld teljes termőtalaját optimális vízvisszatartására kellene átalakítani, ami legfeljebb évtizedek alatt lesz elérhető. Az ilyen mértékű vízvisszatartás miatt a felszínig vízzel telített talajt a kultúrnövények nem viselik el hetekig, és a felszínig vízzel telt talajra a tavaszi mezőgazdasági munkák során aligha lehet rámenni. Ha viszont a talajt művelésre alkalmas állapotba kívánjuk hozni, a benne tárolt víz jelentős részét el kell vezetni. Mint emlékszünk rá az 1998-1999es rendkívüli esőzések következtében sok helyen annyira átáztak a földek, hogy a gazdálkodók nem tudták betakarítani a termést, és elvégezni a talaj előkészítést, a nem belvízzel borított területeken sem. A talajban való maximális tárolás esetén ez a helyzet nedves esztendőkben többször előfordulna. Kisebb tárolás viszont kevesebb víz visszatartását teszi lehetővé. 2.3. A víz visszatartása helyi medencékben Nem tűnik irreálisnak a helyi mélyedésekben csapadék gyűjtő medencéket kialakítani. Ezekben a legfeljebb 2-3 méter mély szigeteletlen, kis emelkedésű (1:20) oldalakkal kialakított földmedencékben a környező területekre hulló csapadék gyűlik össze, melynek egy része elszivárog, A visszamaradó részét pedig kis emelési költséggel a környékén elöntözhetjük Az átlagos téli csapadék tárolását az Alföldön például 3 m mély gödrökből, 2,5 m-es vízoszloppal, a terület 3-4 %- a meg tudja oldani. Ha a talajban történő tárolás javítását is figyelembe vesszük, akkor a helyi tárolómedencék területigénye lecsökken. A helyi tározás bevezetésével az erózió csökken, és a tározómedencék tisztításakor az erodált anyag jelentős része visszakerül a termőterületre. A tározók partjain kaszáló, vagy rétművelést folytathatunk. Ezek a tározók természetesen a tiszai árvízcsúcsok csökkentésére készülő tározóktól függetlenek és a belvizek időszakos tározására szolgálnak. 2.4. Öntözés A magyarországi öntözés sajnos nem csak a lehetőségekhez, hanem az európai partnereink gyakorlata mögött is messze elmarad. Magyarország mezőgazdaságilag művelt területének mindössze öt százalékát öntözzük, holott a fő -művekkel már beépített terület a Tiszántúlon és a Duna -Tisza közén az ország 45 százaléka. A fejlett európai országokban az öntözhető területek öntözésre ténylegesen hasznosított része 60-70 %, de van, ahol 80 %. A Körösvölgyi öntözés fő-művei a békésszentandrási duzzasztómű, a békési duzzasztómű és a körösladányi duzzasztómű 1941 1978 között épültek és álltak szolgálatba. Az öntözés tiszántúli fő-müvei a tiszalöki vízlépcső, a Keleti- és a Nyugati főcsatorna, A kiskörei vízlépcső, a Jászsági és Nagykunsági Főcsatorna 1948-1974 között épült meg. A kiskörei vízlépcső eredetileg Tiszaburánál épült volna meg, de a felülvizsgálat során előnyösebbnek mutatkozott Kiskörére felvinni, mert ott a gátak közötti széles hullámtérben jelentős nagyságú tó alakulhatott ki. A Tisza tó olyan madár-rezervátummá lett, ami Európa vándormadarai közül sok olyat is a partjára vonz, amelyek azelőtt nem szálltak meg nálunk. A harmadik lépcső eredetileg Szeged alatt lett volna, de időközben Jugoszlávia megépítette a törökbecsei vízlépcsőt, ami Szegedre beduzzaszt. így a hazai az alsó vízlépcső feljebb került: Csongrádra. Ennek a vízlépcsőnek az előmunkálatai, tervei, majd a munkagödör talajvízszint feletti része és a régészeti kutatások elkészültek, amikor pénz hiányában az építés abbamaradt. A tiszai vízlépcső-rendszer máig torzó. A dél-alföldi öntözés is, a hajózás is, az energia termelés is félben maradt. A tényleges helyzetet megvizsgálva, ma már egyértelmű, hogy a csongrádi vízlépcső megépítése semmiféle kárt nem okozott volna a folyónak, az ember számára viszont a táj értékét növelné. Ez a vízlépcső egyrészt a környékén élő lakosságnak, mezőgazdaságának és iparának hiányzik, másrészt a Tisza Tokajig való hajózásának a lehetőségét is megteremtené A legutóbbi időben már néhány félhivatalos és hivatalos hang is hallatszott a csongrádi vízlépcső megépítésének igényét hangoztatva. Egyszer talán lesz rá pénz, s akkor a Dél-Alföld öntözése mellett, Tokajig hajózni lehetne a Tiszán, és megújuló olcsó energiát tudnánk termelni. Az öntözés egyik fajtája az altalaj öntözés, vagyis a talajvíz megfelelő szinten-tartása. Az Alföldön ez a megoldás az igen kis esések miatt sok helyen jól alkalmazható lehetne, ahol a talajvíz-tartó réteg finom szemű, és a szinten tartás érdekében beépített felszín alatti gátak készülhetnek A gátrendszer közötti területeken a talaj vízállás állandóságának biztosítása felszíni vízből, esetenként a helyi medencékből volna lehetséges. 3. A fenntartandó fejlődés Az öntözés soha nem tudott kellő mértékben meghonosodni hazánkban, mert a gabonatermeléshez nem a száraz területeken kialakított állandó öntözéssel kellett számolni, hanem az aktuális év, vagy évszak kiegészítő öntözését kellett volna megteremteni. A külterjes gazdálkodás fajlagosan kis jövedelme nem tudta megteremteni az ehhez szükséges biztos gazdasági hátteret. Az ezt megérő növénykultúra hi-