Hidrológiai Közlöny 2011 (91. évfolyam)

3. szám - Nagy László: Levadák – nyitott öntözőcsatornák

61 Levadák - nyitott öntözőcsatornák Nagy László BME Geotechnikai Tanszék, 1111. Budapest, Műegyetem rakpart 3. Kivonat: A levadák - nyitott öntözőcsatomák - Madeira kulturális örökségének értékes részét képezik, élő példái annak, hogyan lehetséges emberi beavatkozás anélkül, hogy a helyi ökoszisztéma jelentősen károsodna. A megművelt teraszok kialakítása, a száraz földterületek öntözése a sziget déli lejtőin generációk során egy látványos emberi művelésű tájat alakított ki, mely méltán érdemes a látogató csodálatára. A levadák hálózata kétségtelenül a legnagyobb benyomást keltő alkotás, ami csupán azért nem még híresebb, mert nem az ég felé nö, hanem lombos fák és zöld ültetvények alatt van elrejtve. A mintegy 2000 km (más források szerint hoszszabb) csatorna olyan szigeten, melynek területe 737 km

2, méreteiben valóban egyedülálló és nehezen felülmúlható. Kulcsszavak: öntözőcsatorna, kulturális örökség. Madeirán a levadák (Caldeiräo Verde, Cani?al, Prazeres, Caldeiräo do Inferno, Vertigo, Piornais levada stb.) története elválaszthatatlan az emberek történetétől. Az első csatornákat a sziget benépesítésével egyidejűleg építették, és azóta mintegy végtelen folyamatban mindig újabb és újabbakat építenek hozzá. A szigeten élőknek a levada maga az élet, víz nélkül a fold kiszáradna. A sziget északi, esőben gazdagabb oldaláról vezetik a vizet déli irányba. A vízért a rabszolgák emberfeletti erőfeszítésére volt szükség, hogy biztosítsák, amit a természet nem tudott megadni. A vízért dacoltak a meredek lejtőkkel, a kemény bazalt sziklákkal. Az öntözőcsatornák a madeiraiak generációinak dolgos tevékenységét hirdetik, itt az ember nem adta fel a harcot a természettel. Az első csatornákat közvetlenül a letelepedés után építették a 15. században. A korabeli krónikák szerint ezek rövid, nyitott csatornák voltak, az oldaluk fából kialakítva. Ahogy nőtt a cukornád földek és szőlőültetvények vízigénye, bővítették az öntözőcsatorna hálózatot, és javítottak a konstrukción. A csatornákat szilárd falazott alapúvá építették, helyettesítve a fa szerkezetet. Manapság az újonnan épített csatornákhoz és a régi csatornák felújításához, megerősítéséhez betont használnak. A robbanóanyagok használata lehetővé tette alagutak nyitását és vízgyűjtő medencék kialakítását. A csatornák hossza fokozatosan nőtt, vele együtt a szélességük is. A legöregebb csatornák szélessége 0,8 méter alatt van, mélységük 50-60 cm. Azok, amelyeket az utóbbi 50 évben építettek, nagyobb kapacitásúak, mélységük 1,0-1,2 m, szélességük 1 m feletti. Mindenesetre a levadák továbbra is keskenyek, hogy megakadályozzák a párolgás okozta túlzott vízvesztést. Hossz-szelvényüket kínos pontossággal tervezték. A lejtés enyhe, csaknem nulla, hogy a víz lassú mozgása biztosítva legyen. Ami korábban gyors hegyi patakként rohant le a meredek völgyben, és vize elveszett a tengerben, az most csendesen folyik a levadában. Öntöző- és ivóvizet ad, energiát termel. Legyen új, vagy régi, mindig követi a csatornát egy ösvény, mely a karbantartást szolgálta, ezek ma ideális túra-utak. A levadákkal Madeirának egy különleges turista-út hálózata van. Eltekintve az időnként meredek oda- és visszavezető ösvényektől a levadák mellett gyakorlatilag vízszintes a sétaút. Néhol ezek az ösvények olyan szélesek, sétányra emlékeztetnek, máshol éppen csak helyet adnak az áthaladáshoz, sőt egyes régi alagutak olyan keskenyre épültek, hogy el sem lehet menni a csatorna mellett. Helyenként árnyékot adó ültetvények szegélyezik a levadát, a kirándulónak nagyobb védelmet nyújtva. Az öntözőcsatornák egy másik Madeirát mutatnak be, mely a rohanó turisták szeme előtt rejtve marad, és azoké előtt is, akik túlságosan függőek az autóktól. A levadák mentén sétálva lehetőségünk nyílik egy idillikusabb táj megismerésére, olyan egyedi növényvilág megcsodálására, mely csak Madeirán található. Némelyik csatorna sűrű erdőn vezet át, mások alacsonyabban futnak, és csodálni engedik a sokszínű mintás megművelt földeket. Évszázadokon át az öntöző csatornákat bátor emberek a legegyszerűbb szerszámokkal építették. Ezek a korai építőmunkások helyenként fonott kosarakban dolgoztak, melyek fatörzsekre kötött köteleken lógtak, vagy sziklákhoz voltak rögzítve. Lógó kosaraikból kinyúlva vájatot készítettek a sziklákba, hogy csatornát alakíthassanak ki a víz elvezetéséhez. Az első öntözőcsatornák magántulajdonban voltak. Gazdag földtulajdonosok építették, akiknek tulajdonában voltak a források is, így saját kedvük szerint szabályozták a vizet. Ha több vizük volt, mint amire szükségük lett volna, eladták szegényebb telepeseknek, akik így gyakran lettek spekuláció áldozatai. De a 15. században már „közösségi tulajdonú" öntözőcsatornákat is építettek, mégpedig a „Heréns" társaságét. A farmerek egy csoportja fizetett a csatornák építéséért, karbantartásáért, és maguk közül egy bizottságot választottak az öntözőrendszer irányítására. Végül a magántulajdonú csatornák teljesen eltűntek, és csak néhány társaság maradt fenn, amelyek továbbra is jó állapotban tartják csatornáikat. A közpénzekből létesített csatornák építése a XIX. század első felében kezdődött, a „Velha do Rabacal" levada volt az egyik első. A tervezési munkákat 1835-ben kezdték meg, de a kivitelezés 1860-ig nem fejeződött be, bizonyítva a vállalkozás technikai és anyagi nehézségeit. Ez idáig az állami beavatkozás csak vízfolyási utak feltárási jogára és privát öntözőcsatornák üzemeltetési jogainak kibocsátására szorítkozott. Az állami beavatkozás 1947-ben jóval intenzívebbé vált, amikor a „Vízkészletek Madeirai Hivatala" egy ambiciózus tervet irányozott elő új öntözőcsatornák létesítésére. Ebben az időben már kb. 200 levada létezett, melyek 1000 km-es hálózatot alkottak, már ekkor az alagutak hossza mintegy 40 km volt. A meglévő rendszer méretei ellenére az elkészített tanulmányok az öntözött területek nagyságának növelését és a víz áramtermelésre való hasznosítását javasolták. Madeira szigetének területe 737 km

2, amiből a hegyvidéki terület miatt csupán 300 km

2 számít művelhetőnek. 1947ben, az öntözött terület kevesebb, mint 110 km

2 volt. Egy szakértő-csoport munkájának köszönhetően, és több száz helyi munkás lelkesedésének eredményeként 1967-re gyakorlatilag a teljes megművelhető terület öntözhetővé vált, a sziget öntözőcsatorna hálózatának teljes hossza mintegy duplájára növekedett. Csupán 20 év leforgása alatt 209 km

2 termőföld menekült meg a szárazság elől, sőt 9 törpe vízerőmű épült (1,7-24,3 MW teljesítmény határok között), ezek közül négy a hegyekben. A sziget áramigényének 15-20 %-a a vízerőmű, és egyre növekvő mértékű a szélerőmű. Jelenleg szivattyús energiatározó építését tervezik az energia biztonság javítására és a káros anyag kibocsátás csökkenté-