Hidrológiai Közlöny 2010 (90. évfolyam)

5. szám - Ligetvári Ferenc: Emlékezés a modern vízügyi szolgálat megalapítójának, Kvassay Jenőnek (1850–1919) életútjáról, születése 160. évében

LIGETVÁRI F.: Emlékezés Kvassay Jenő életútjáról 3 leni védekezés, a káros vizek elvezetése, mederrendezés, patakszabályozás). Ezekhez fokozatosan kapcsolódtak a kárelhárítást szolgáló tevékenységek (a túlzott csapadékokból származó nedvesség elvezetése, alagcsövezés, tereprendezés, vízátvezetés, víztározás), továbbá a „talajjavítás". (A XIX. században talajjavítás alatt „csak" lecsapolást, alagcsövezést értettek, tehát nem azokat a kémiai beavatkozásokat, amelyeket a talajok termőképességének fenntartása, illetve növelése érdekében napjainkban alkalmazunk). Akkori felfogás szerint „a talajjavítás egyetlen célja a termőföld vízállapotának megteremtése, illetve a talajban lévő víztartalom megfelelő szabályozásának a lehetővé tétele." E munkákban az alagcsövezésnek kitüntetett szerepe volt, mert az nem csupán egyszerű lecsapolást, hanem valóságos talajjavítást jelentett, hiszen a működésével a talaj kedvezőbb szellőztetésén kívül a víz elnyelését (absorptio) és a beszivárgását (infiltratio) biztosítja, szemben a víz felszíni lefolyásával és elpárolgásával. Az I. világháború kezdetéig már több mint 26000 hektár területet alagcsöveztek. Az 1879 és 1918 évek között a kultúrmérnöki hivatalok 860 ezer hektár területen végeztek talajjavítási munkákat (összesen 79,5 millió m

3 földet mozgattak meg és erre 24,3 millió aranykoronát fordítottak.) A kultúrmérnököknek még az is feladatuk volt, hogy összegyűjtsék a belvizeket és az árvédelmi töltésekbe épített zsilipeken át a hullámtérbe vezessék. Ennek következtében 1919-ig több mint 950 átvágással a folyók hosszát 2260 km-rel rövidítették (lásd az ábrát). E munkák tették lehetővé a belvízi öblözetek rendezését, az árterek korlátozását, és a vízmentessé tett területek nagymértékű bővítését, továbbá a folyók gyorsabb mozgását, sőt a jobb hajózhatóságot is. A Tisza-völgyben mentesített terület 2 187000 hektár. A létesített átvágások száma 94, és ezekkel a folyó hosszát 453 km-rel rövidítették meg. Csak a tiszai árterületen 12,477 km belvízcsatorna épült, a zsilipek és átemelők száma elérte a 4230-at. Mintegy 4500 km töltési védvonal is elkészült. A vízvédelmi munkák rendkívüli sikerét jól jelzi, hogy a kormányzat 1867. és 1907. évek között az ország folyószabályozásokra összesen 240 millió koronát fordított. (Ennek 48 %-a a Duna, 31 %-a a Tisza, míg 9 %-a a Körösök és a Maros szabályozására jutott). Az idők folyamán egyre több részfeladat önállósodott. A cselekvések rendkívül összefüggőekké és szorosakká váltak. Nehéz volt egysíkúan, csak kárelhárításra vagy valamilyen célú hasznosításra elválasztani. A korszerű vízgazdálkodás másik tartó oszlopa a közvetlen vízhasznosítás. A mezőgazdasági (öntözés, halászat, szikjavítás), a közlekedési (hajózhatóság folyószabályozás), az ipari (iparok vízellátása, vízierő hasznosítás) feladatok kerültek egyre inkább előtérbe, illetve elvégzésre. Rohamos mértékben nőtt a közegészségügyi vízellátás, csatornázás, szennyvíztisztítás - mérnöki tevékenység iránti igény is. A felsoroltak között nem lehetséges fontossági sorrendet megállapítani, hiszen a problémák jelentkezése, majd ezek kezelése nem azonosak. Nagyságrendi és sürgősségi prioritások alakultak ki. Mindebből kézenfekvő, hogy bármelyik részfeladatot tekintünk önállóan elvégezhető tevékenységnek, az szorosan kapcsolódik egy másik, vagy több mérnöki beavatkozáshoz. A műszaki munkákhoz azonos súllyal kell hozzárendelni a létesítmény révén kiható biológiai összefüggéseket, továbbá e kettő értékelése alapján a közgazdasági eredményeket is értékelni kellett. Kvassay tehát sohasem szemlélte egyoldalúan a közvetlen vízügyi tevékenységet, hanem értékelte annak termelési hatását, összefüggéseit, vagyis - közgazdasági értelemben véve - a hasznosítás révén bekövetkező előnyeit is. Ezt minden minisztériumi előterjesztése, fejlesztési programja jól igazolja. E felfogásnak az érvényesítése jelentette Kvassay második korszakos felismerését. Ebben az is szerepet játszott, hogy a vízgazdálkodási tevékenységek hatása, hatékonysága nem rövidtávra, hanem több évtizedre - olykor maradandóan évszázadokra is — kisugárzik. így a műszaki-technikai beavatkozások több generáció életét befolyásolják, és hatalmas régiókat érintenek. Mindezért rendkívüli felelősséggel terheltek e munkálatok, és harmonikus együttműködést igényel minden érintett szakterülettel, sőt - mivel a vízhálózati rendszerek soha nem egyeznek az országhatárokkal - a nemzetközi szervezetekkel, a szomszédos országokkal az együttműködés elkerülhetetlen. A vízszabályozásoknak olykor kedvezőtlen hatásai is voltak. Egyrészt szűkebb területre korlátozták a legeltetésen alapuló „ősi ártéri állattartást", továbbá e helyeken csökkent a vizet kedvelő magas törzsű, keményfájú gyümölcsösök termesztése is. A folyószabályozás következtében a Tiszán és mellékfolyóin csökkent a halállomány, megszűnt a korábbi halbőség. A halak élettere szűkebb lett. Ennek változtatása érdekében a vízimérnököknek „a vízszabályozásoknál a haltenyésztésre is figyelemmel kell lenniök." Ezt szolgálandóan ők fejlesztették ki a mesterséges halkeltetést, rendszeresen helyeztek ki halivadékokat és 1918-ig közel 2300 hektárnyi halastavat is létesítettek. Sőt, javaslatukra alapozottan hozták létre a mezőgazdasági kísérletügy keretében a „Halélettani és Szennyvíztisztító Kísérleti Állomást" is. A vizekbe vezetett szennyezett vizek mennyisége egyrészt az ipari forradalmat követően, másrészt a városok benépesülésével - egyre gyorsabb mértékben növe-