Hidrológiai Közlöny 2010 (90. évfolyam)
5. szám - Ligetvári Ferenc: Emlékezés a modern vízügyi szolgálat megalapítójának, Kvassay Jenőnek (1850–1919) életútjáról, születése 160. évében
4 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2010. 90. ÉVF. 5. SZ. kedett. Koncentráltan jelentkeztek „kommunális szennyvizek". Elvezetésükre csatornahálózat és szennyvíz-tisztító telepek létesítésére volt szükség. Ezekhez kapcsolódóan hatósági teendőket is előírtak, mely munka szintén a kultúrmémökségre hárult. 1845-ben a Kárpát-medencében csak 3200 ha-on folyt öntözés. A gazdákat az öntözés lehetősége tulajdonképpen alig érdekelte. Ezért Kvassay arra figyelmeztet, hogy „az öntözés egyike ama feltételeknek, melyek nélkül mezőgazdaságunk felvirágzását egyáltalán sem nem várhatjuk, sem meg nem érthetjük. (...) a mérnöknek teendője a vizet az öntözött területre vezetni, ott lehető egyenletesen elosztani, a gazdának pedig feladata azt okszerűen felhasználni." A kultúrmérnöki körzetek működése viszonylag nagy lendületet adott az öntözés ügyének. Az I. világháború befejezéséig közel 26 ezer hektárnyi öntözési objektum létesült. A szaktárca - hasonlóan a jelenlegi állapothoz azt remélte, hogy elégséges az öntözés műszaki-technikai lehetőségeinek megteremtése, annak kihasználása már magától fog megtörténni. Hiú reménység volt: a magyar gazdák nem éltek az öntözés megnyíló lehetőségeivel. (Napjainkban is csak jól szervezett szaktanácsadás révén valósulhatna meg). A kultúrmérnökség hiába állította: „bármily méltó büszkeséggel mutathatunk is reá vízvédelmi müveinkre, a valódi hasznot a vízhasználatban, a vízhasznosításban kereshetjük és találhatjuk meg." Erre tekintettel az öntözés iránt érdeklődőket közvetlen helyszíni szaktanácsokkal látta el, sőt öntözési kísérleti telepeket is létesítettek. Az öntözés-bővítés érdekében a szaktárca - nem utolsó sorban - 1911-től kezdődően 300,000 korona erejéig kölcsönöket (4,75 % kamatra) biztosított. A vizek szerepe megjelent a szállításban is. Az első gondolatok Széchenyi Istvántól eredeztettek, aki már 1840-ben felemelte szavát a Duna szabályozása érdekében, mert felismerte e folyónak a közlekedésben és a szállításban betöltött nemzetközi jelentőségét. Meg is kezdhette a biztonságos közlekedés legnagyobb akadályát jelentő Vaskapu szabályozási munkálatait. 1833-ban a gőzhajók a Tiszán csak Szegedig tudtak felmenni. A folyami közlekedés fejlesztése érdekében számos programot készítettek, mert a hajózási lehetőségünk az 1900-as évek elején alig 2000 km hosszúságú, és ennek mindössze 80 %-a hajózható. A hajózás bővítését célzóan 1908-ban törvényt fogadtak el, és ezzel a természetes víziutak hossza elérte volna a 4222 km-t. Előrelépésnek számított, hogy 1914-ig sikerült a folyami hajózás lehetőségét 3500 km-re megnövelni, de a folytatásnak véget vetett a háború. A Dunán összesen 300 millió korona értékű munkálatokat fordítottak a hajózhatóság javítására (mederkotrások - a hajómerülés 3 méter mélységre növelése -, átvágások, partszakaszok rendezése, rakpartok, kikötök kiépítése). A soroksári Duna-ágon szintén összefüggő rendezési munkák folytak, 1000 tonnás uszályok áthaladása érdekében 74 méter hosszú kamrazsilipet is létesítettek. A Balaton hajózhatóságát is 80 km-re növelték. Nagy elképzelés volt az Adria felé vezető víziút (a Vukovár-Samac-i csatorna) kiépítése, mely munkákra vonatkozóan még a világháború előtt elkészült a terv-tanulmány. A 32 millió koronára előirányzott költségigény lehetővé tette volna „az Adriát behozni Magyarországra"... A Duna hajózhatóságának javítása, összefüggő vízrendszer egysége érdekében Nemzetközi Duna Bizottság is működött. Ebben hazánk kiemelkedő szerepet játszott, és el akarták érni, hogy a „Dunának 3000 tonnás hajókkal hasznosítása Budapestig terjedne nagyszabású átrakodó forgalommal". 1910-ben meg is kezdték a Csepeli Nemzeti és Szabadkikötő építését. Tudjuk, hogy a történelmi Magyarország területén természetesen és célszerűen, azonos igazgatási rend, egységes jogszabály és vízügyi-kultúrmérnöki szemlélet volt érvényben. A Kárpát-medencei „vízügyi egység" azonban az I. világháborút követően megváltozott: az összefüggő vízrendszeri térség részekre bomlott, vagyis öt ország - Csehszlovákia, Románia, Jugoszlávia, Ausztria és hazánk - között oszlott meg. (Napjainkra pedig már 7 ország - Szlovákia, Ukrajna, Románia, Szerbia, Horvátország, Szlovénia és hazánk - részére szabdalta szét). A „területi egységből" fakadó gazdasági felelősség és szemlélet így évtizedek óta megszűnt: nincs meg a közös és kölcsönös érdekvédelem. Mindegyik országban a vízigazgatást illetően, más törvények, jogszabályok érvényesülnek, és a műszaki megoldások, védőművek, a létesítési prioritások is eltérőek. Akik területileg közelebb vannak a forrásvidékekhez, azok távol érzik maguktól a következményeket, hiszen őket a hatások kevésbé érintik, a vízbefogadók pedig szenvedik az árvizeket és a folyószennyezési károkat. Ezek tekintetében hazánk kiszolgáltatottá vált. Az ember küzdelme a vízzel, mint elemmel, mindig fáradságos és soha sem hagyható abba. A víz nem mindig és nem feltétlenül káros elem, ellenkezőleg, hasznai sokszor megbecsülhetetlenek. Értéke van, mellyel egyre tudatosabban és jövőt látóan, kellene tudni gazdálkodni, a Kvassay gondolatok tiszteletben tartásával. Irodalom Kralovánszky U. P. és Ligetvári F. (2000): Vízgazdálkodás és a mezőgazdaság. (A 150 éve született Kvassay Jenő írásai alapján). Tessedik Sámuel Főiskola, Agrártörténeti Füzetek, 239 p., Szarvas Kvassay J. (1889): A vízszabályozási és talajjavítási hitel törvényhozási rendezése. Budapest, Atheneum, 1-42 p. Nagy F. (1992): Magyarok a természettudomány és a technika történetében. Életrajzi lexikon, Budapest, OMMIK, 306.p. Tóth L. (1984): Körösparti szoborsétány. Szarvas, DATE, 58. p. Tangl F. (1899): A mezőhegyesi öntözött réteken termő széna, mint lótakarmány. Kísérl.Közl. II. 134-149.p. LIGETVÁRI FERENC az MTA doktora, egyetemi tanár