Hidrológiai Közlöny 2009 (89. évfolyam)

3. szám - Marton Lajos: Alföldi rétegvizek potenciometrikus szintjeinek változása

20 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2009. 89. ÉVF. 3. SZ. 3. A rétegvizek feltárása Magyarországon Magyarországon a rétegvíz és karsztvíz hidrogeológiai kutatása a 19. század második felétől, a fúrástechnológia fejlődésével indult meg, döntően vízellátási céllal. A folyamatot sürgette az a tény, hogy a 19. század második felében az orvostudomány a közegészségügyi problémákra irányította a szakemberek figyelmét. A lakosság jó minőségű ivóvízhez juttatása egyre inkább központi kérdéssé vált. Ez az igény szorosan összefügg a magyar polgárosodási folyamat megindulásával. Ennek kezdeteit 1867-től kezdve számítjuk, ekkor jött létre a dualista rendszerű Osztrák-Magyar Monarchia. A 19. század utolsó harmadától a polgári fejlődés felgyorsulása nyomán megjelent az állami szociálpolitika, fokozódott az állam szerepvállalása. Az erőteljes gazdasági fejlődés eredményeként, elsősorban a lakosság egészséges ivóvízzel való ellátása érdekében, gyors fejlődésnek indult a felszín a latti vizek kutatása. Az 1870-es évekre végbement az a technikai fejlődés, és kialakultak azok a mérnöki ismeretek, amelyek alapján jelentős eredmények születtek a kútfúrás és vízellátás területén. Hazánkban Zsigmondy Vilmos és unokaöccse, Zsigmondy Béla bányamérnökök nevéhez fűződnek az első igazi nagy és látványos sikerek a felszín alatti vizek fúrásokkal történő feltárásában, és az alföldi városok vízellátásának megoldásában. Az Alföldön az első kifolyó vizet adó kutat 1878-79ben Püspökladányban fúrta Zsigmondy Béla a Magyar Államvasutak (MÁV) részére. Ez a fürás jelentős mérföldkő az Alföld hidrogeológiai viszonyainak megismerésében. Az igazi átütő sikert a Hódmezővásárhelyen az 1880-ban, illetőleg az 1884-ben átadott két, lakossági használatra szánt artézi kút hozta. Ezt követően rohamos gyorsasággal nőtt az artézi kutak száma. Tíz évvel később Halaváts Gyula a Duna-Tisza közén már 163 artézi kutat ismertet a Magyar Tudományos Akadémia által jutalmazott munkájában (Halaváts 1895). A következő években még gyorsabb a kutak számának növekedése, 1900-ban már 2400 artézi kutunk van, s ezeknek túlnyomó része az Alföldön. Jelentős előrelépés volt az 1885. évi Vízügyi Törvény, amely szabályozta a vízfeltárások jogi és közigazgatási munkarészeit. A vízjogi törvény megszüntette a vizek kizárólagos magántulajdonát, s meghatározta a hatósági, illetve a szabad rendelkezés körébe vonható vizeket. Ettől kezdve a kerületi kultúrmérnöki hivatalok hatósági szakértői feladatokat is elláttak, s az intézmény nagy mértékben bekapcsolódott a vízügyi közigazgatásba. A nagyszámú vízadó kút fúrásával párhuzamosan kezdték felismerni a rétegvizekkel való gazdálkodás fontosságát. Lóczy Lajos már 1886-ban az artézi kutak korlátlan fúrását megszüntetve kívánt takarékoskodni az Alföld alatt raktározott vízzel. Voltak azonban szakemberek, akik az addig fürt alföldi kutak termelési adataiból éppen ellenkező következtetést vontak le. Horusitszky Henrik például a vízkészletre vonatkozó 1885. évi és 1913. évi tc.-ek takarékossági passzusait 1928-ban el kívánta törölni. A rétegvizekkel való gazdálkodás késett, elsősorban azért, mert azok eredete sokáig tisztázatlan volt (Magyarország a XX. században. Babits Kiadó, Szekszárd, 1996-2000). A 20. sz. első felében természetszerűen tovább nőtt a kutak száma. A vízkészletek védelme azonban akkor még nem állt a hidrológiai szemlélet középpontjában, a víz még nem szerepelt az ásványi kincsek védendő készletei között. Óriási mértékű vízpazarlás folyt, főleg a szabad kifolyású alföldi pozitív artézi kutakból. Lászlójfy Woldemár (1963) több mint negyven éve figyelmeztetett arra, hogy „a víz megszűnt szabad jószág lenni, az emberiség jövője érdekében gazdálkodnunk kell vele."Az akkori gazdaságpolitika ugyanakkor az ivóvíz árának értéke és tényleges költsége alatt tartásával pazarlásra ösztönözte a lakosságot. A szakma, a vízzel foglalkozó szakemberek közössége viszont jól látta a feladatokat, és elkezdődött a különböző szintű vízgazdálkodási kerettervek készítése. A vízgazdálkodás szükség szülte új gazdasági ággá vált, szerepe és súlya egyre nő. 4. A rétegzett vízadók energiaszintjének változása az Alföldön Az érintetlen potenciometrikus szintek Nem ismerünk általános áttekintést a rétegzett vízadó rendszerek potenciometrikus szintjeinek emberi beavatkozás előtti helyzetéről, mivel a kérdéssel akkor kezdtek foglalkozni, amikor már érzékelhetővé vált azok csökkenése. Az Alföldön a rétegzett vízadókból való víztermelés először a sekélyebb mélységű rétegekből történt, és fokozatosan érték el a nagyobb mélységű vízbázisokat. Kivételesen vannak adataink az eredeti állapotról is, így néhány esetben rekonstruálni lehet a korábbi nyomás-állapotokat. Erre többek között a Dél-Nyírség, benne Debrecen város első kútjai adnak lehetőséget. A Dél-Nyírség talajvíztartó rétegeit általában az jellemzi, hogy a talajvízszint egyben a felső pleisztocén homokos összlet potenciometrikus szintje, azaz a felső 50-60 m vastag összlet egységes, összefüggő víztestet tárol. Debrecenben a mélyebb rétegvizek megcsapolása a 19. sz. végén kezdődött. A MÁV Fűtőháznál 1893-95ben lemélyített fúrások több porózus réteget tártak fel. A legjobb vízadónak a térszíntől számított 120-160 m mélyen fekvő homok, durva homok kifej lődésű rétegcsoport, a mai ismereteink szerinti alsó-pleisztocén összlet bizonyult. A MÁV állomás 1895-ben fúrt III. sz. kútja 126 m mély, ún. „belógós" kút volt, 115 m tengerszint feletti térszíni magassággal és -3,4 m-es nyugalmi vízszinttel. A közelében ugyanabban az évben fúrt II. sz. kút mélysége 40 m volt, nyugalmi szintje -4,0 m. Ez azt jelenti, hogy a MÁV állomás területén a 19. sz. végén az alsó- és felső-pleisztocén potenciometrikus szintek, valamint a talajvíz szintje közelítően azonos magasságban álltak, a vertikális szivárgás tekintetében a terület „zérógradiensü" volt. Ugyanezt az állapotot jelzik a mai I. vízmű területén, a Tócó-völgyben létesített, alsó-pleisztocén rétegre szűrőzött első kutak potenciál-adatai. A legelső kutat 1889ben fúrták, és csak fokozatosan építették ki a vízmü-telepet (személyes közlés: Gábos László ny. főmérnök). A kutak kb. 90-120 m között hasítékolással voltak megnyitva, s ezzel a ma vízműves rétegnek nevezett alsópleisztocén vízadóra szürőzve. (Megjegyzés: az I. vízmű alsó-pleisztocén vízadója a Tócó-völgyi vetődés miatt kb. 30 m-rel magasabban települ, mint a II. vízmű vagy a MÁV állomás területén.) Az egymástól 50 m-re fúrt kutakból álló kútsort szivornyás rendszerben üzemeltették.