Hidrológiai Közlöny 2009 (89. évfolyam)

3. szám - Orlóci István: A kerettervek jelentősége a magyar vízügyek fejlesztésében

Méltatás 3 Keretterv hatására megindult feltárással gyűjtötték össze. Figyelemre méltó és gondolkodásra késztető, hogy az Európai Unió vízkészlet-gazdálkodási irányelvei lényegében megegyeznek a Keretterv nyomán kialakított hazai elvekkel. Az első Országos Vízgazdálkodási Keretterv hangsúlyosan vízhasznosítási szemléletű. Ebben a tervben vázolták fel az öntözés nagytérségi elterjesztésének, a folyók csatornázásának és a vízerő-hasznosításnak a lehetőségeit. Ezek az elgondolások finomodtak a második Kerettervben, amely azonban elsősorban vízszolgáltatási és a vízkár-elhárítási irányzatú. Több éves adatgyűjtést, előkészítést követően 1961ben kezdődött a második, az Országos és Területi Vízgazdálkodási Keretterv kidolgozása, amit 1965-ben adtak viszonylag széles körben közre. Úgy vélem, ez a tervezési munka volt a vízügy eddigi legnagyobb méretű szellemi vállalkozása. Alig volt az akkor már elég nagy létszámú szolgálatnak olyan dolgozója, aki valamilyen módon ne vett volna részt a kidolgozásában. A terv névtelenül jelent meg. Valamennyi tervezőre emlékezve, most csak Bözsöny Dénest és Békési Jánost nevezem meg, azért, mert rájuk hárult a sokrétű és számos gondot okozó munka szervezése. A tervezés során az ország minden területrészén megvizsgálták az évtizedekre vélelmezett valamennyi vízgazdálkodási feladat megoldásának műszaki lehetőségét, és meghatározták a megvalósításhoz szükséges eszközöket. Kiemelkedő szerepe volt a tervnek a vízellátás fejlesztésében és a hidrogeológiai adottságaink feltárásának gyorsításában. A tározási lehetőségeink részletes bemutatásával a terv megalapozta a tározó építési programot. Ez a Keretterv a merev központi irányítás igényét kielégítő, hosszú távú ágazati terv tökéletes részletességgel megvalósított mintája lett, és az is maradt, mert a kísérletet egyetlen más ágazat sem ismételte meg. Az idő múltával beigazolódott, hogy a gazdaságot ilyen részletességgel nem lehet központilag irányítani, és az ismeretek gyarapodásával, a technológiák és a körülmények változásával a javaslatok elavulnak. Ez azonban a tervnek csak fejlesztési program-szerepét tette kétségessé. A tartalom, a jelentős ismeretanyag rendkívül hasznos forrása lett a későbbi ágazati tervezéseknek, többek között a vízgazdálkodás fejlesztését 15 éven keresztül irányító, 1973-ban jóváhagyott fejlesztési koncepciónak. A '70-es évtized a vízgazdálkodási tervezés eddigi legaktívabb időszaka volt. Számos tanulmány készült a fejlődés lehetséges útjainak feltárására, valamint a kisebb-nagyobb vízgyűjtőterületek fejlesztésére. Nemzetközi elismerést kaptak a magyar tervezők a Dégen Imre, Szesztay Károly és Dávid László által szervezett, a vízgyűjtők fejlesztésével és tervezésével foglalkozó ENSZ Szemináriumon, amelyen az integrált vízgazdálkodást illető és a vízgyűjtőkre kiterjedő tervezési tapasztalatokról elsősorban magyar előadók számoltak be. Ebben az évtizedben készült el a Tisza vízgyűjtőterületének a Keretterve. Az érdekelt öt ország közös és eredményes vállalkozása a mai napig egyedülálló, és példa értékű lehetne. Sajnálatos azonban, hogy nemcsak nemzetközi megismertetése maradt el, de várat magára a tervezés sokrétű és időszerű tapasztalatainak hazai hasznosítása is. A '80-as évek elejére megerősödött az a felismerés, hogy a távlati tervezésben nem a feltételezett célállapotok megvalósításának módozatait kell megfogalmazni, hanem a fejlődés lehetséges útjait kell feltárni. A figyelem egyre inkább a társadalmi-gazdasági és természeti folyamatok közötti összefüggéseknek és a makro-folyamatok befolyásolhatóságának feltárására irányult. Nyilvánvalóvá vált az is, hogy a vízgazdálkodás nem tervezhető önállóan sem, és ágazati tagoltságban sem. Minden gazdasági szektorban jelentkeznek vízgazdálkodási problémák, és a társadalom érdekei sokrétűen, közvetlenül és közvetve kiterjednek valamennyi vízgazdálkodási tevékenységre. Egyértelművé vált, hogy meg kell teremteni az ágazatközi - kétirányú - információáramlás, valamint a társadalmi érdekérvényesítés intézményét. Ennek az okfejtésnek lett az eredménye a keretterv szerepére és jellegére vonatkozó új koncepció, aminek érvényesítésére a III. Keretterv készítése során tettünk kísérletet. A vízgazdálkodás mai világképe - a természeti, valamint a gazdasági körülmények változatosságából és a kulturális illetve a politikai sajátosságokból fakadóan — igen sokszínű. Különösen eltérőek a nemzetek vízgazdálkodási infrastruktúrái, intézményrendszerei. Valamennyi országra jellemző törekvés ugyanakkor a természeti és a gazdasági rendszerek ellentmondásából fakadó érdekütközések megszüntetésére alkalmas intézmény kialakítása. Az integrált vízgazdálkodás, avagy a vízgyűjtő-gazdálkodás - mint a vízgazdálkodás fejlesztésének korszakos jelszavai - a vízrendszer természeti egysége és a vízigények illetve a vízi munkák társadalmi-gazdasági elkülönültsége közötti ellentmondás felismerésén alapulnak. Nyilvánvalóvá vált, hogy a vízgazdálkodási szindróma kezelésére nem elegendő a sok pénz vagy a korszerű technológia, az externalitásokat nem internalizálja a piac. Olyan új vízgazdálkodási intézményre van szükség, amely - a jogi, a közgazdasági, az informatikai eszközök alkalmazásával - összetűzi a vizekhez kapcsolódó gazdasági és társadalmi érdekelteket, és érvényesíteni tudja a közérdek feltételeit. Az integrált vízgazdálkodás lényegi eszköze egy terv, amit elődeink nyomán kerettervnek nevezhetünk. Ez nem cselekvési program. Elsődleges szerepe az információ-szolgáltatás és koordináció. A vízrendszerek egészére kiterjedő terv bemutatja a hidrológiai adottságok gazdasági és ökológiai összefüggéseit. Ismerteti a vizek szabályozásának, hasznosításának lehetőségeit, korlátait, elemzi a természeti adottságok lehetséges változásainak, a gazdasági tevékenységeknek a vízháztartási hatásait, meghatározza ezek szükségszerű ellensúlyozásának feltételeit. Számos ország politikailag megosztott vízgyűjtőterületen helyezkedik el. A keretterv ezért különleges szerepet tölt be a külpolitika alakításában, a szomszédos országokkal való együttműködésben. A kerettervek szerepéből következik, hogy a tervezőknek - a társadalmi igények és a technológiák várható változását mérlegelve - a gazdasági és a természeti folyamatok összefüggéseire kell a figyelmet fordítaniuk. A fejlesztés küszöbszintjeinek és a gazdasági döntések ökológiai kockázatainak kijelölése a gazdaság-fejlesztési programok társadalmi hatékonyságának kulcskérdése.