Hidrológiai Közlöny 2007 (87. évfolyam)

5. szám - Scheuer Gyula: A budai termálkarszt Hármashatár-hegy vonulat északkeleti lejtőinek pleisztocén mészkő paleo-hévforrásai és összehasonlításuk a maiakkal

14 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2007. 87. ÉVF. 5. SZ. Szabó J. névadója e szökevény forrásoknak részletesen foglalkozott ezekkel 1856-1858 között, amikor még eredeti természetes körülmények érvényesültek. Leírja (1859), hogy ez a Fürdő-sziget a folyam fő ágának csaknem a közepén a Margit-sziget felett, szemközt a pesti part azon részével, ahol a Rákos-patak a Dunába ömlik. Önálló kiadványban jelentette meg vizsgálatait Fürdő-sziget Pest és Buda között címmel, amelyben a hévforrásokkal kapcsolatos méréseit és megfigyeléseit részletesen közli. Ebben leírja, hogy a sziget hossz-tengelye megegyezik a meder vonalával és a Duna vízállásától függően változik a sziget hossza és szélessége. Térképet is közöl a Fürdő-szigetről, megjegyezve, hogy ez egy „valódi tünemény" amely csak akkor látható, ha a Duna vízállása csekély, mert hol látható-hol nem, mert eltűnik, vagyis egy adott folyóvízállás képezi a lét-nemlét határát. A sziget homokból és kavicsból áll, és ezeknek a felületén számos meleg forrás van, melyek körül növények és állatok figyelhetők meg. Megemlíti, hogy a 19. sz. elején még nyár- és fűzfák is voltak rajta, de a 1811 és 1813-as magas, jeges árvíztől kipusztultak. Szabó J. a szigetet háromszor látogatta meg, és ezek során tett megfigyeléseit és mérési eredményeit részletesen ismerteti. Az 1856. november 16-án tett látogatása során a sziget hosszát 538 m-nek, legnagyobb szélességét 108 m-nek tapasztalta. A sziget derekán a nyugati oldalon kb. 500 négyszögöl (1850 m

2) nagyságú területen törtek fel a hévizek, és vizük a Dunába folyt. A szerző 50-60 kisebb-nagyobb forrást figyelt meg, amelyek részben önállóan, részben pedig csoportosan törtek fel, gyakran kisebb-nagyobb tavakban. A források melegek, ezért ha a folyamot jég borítja, a jégnek hiánya mutatja a helyüket, és ha hideg van, bőven emelkedő vízpára képződése jelzi feltörésüket. Közli még, hogy „a szigeten a forrás feltörési helyeken kívül is találunk még melegvizet, mindenütt, ahol egy-két lábnyira leásunk". E leírásából arra következtethetünk, hogy a közölt forrásterületen kívül is voltak még további feláramlások és oldalirányú eláramlások a kavicsos rétegekben. Mérései szerint 1856. november 16-án a legmelegebb forrás hőmérséklete 58,8 °C, míg a leghidegebb 23,7 °C volt. A források nagy részének hőmérséklete pedig 42-34 °C között ingadozott. A három alkalommal mért hőmérsékleti adatokból azt a következtetést vonta le, hogy minél alacsonyabb a Duna vízállása, annál magasabb a források hőmérséklete. Megállapítja továbbá még, hogy a feltörő víz tiszta, színtelen és a melegebbek gyengén kénhidrogénesek. Vizsgálata szerint a feltörő gáz főleg nitrogénből áll, csekély szénsavval keveredve. A leírtak alapján megállapítható, hogy Szabó J. már 1859-ben tisztában volt azzal, hogy a források, olyan helyen törnek fel a Dunában, ahol a vízvezető karsztos kőzetek feletti vízzáró oligocén rétegek annyira elvékonyodtak, hogy azok már a hévíz feltörését alapvetően nem gátolják meg, azaz, ahogy O írja a „víz magát felüti". így utalva a vízvezető karsztos kőzeteknek felszínközeli helyzetére. A közleményének záró részében megemlíti még, hogy a szigeten márványlépcső és épületfalazatnak nyomai voltak megfigyelhetők, amelyek a szigetnek a Duna által okozott dinamikus eróziója miatt eltűntek, de valószínűsíthető, hogy fürdőépületek voltak rajta. A fürdő-szigeti hévforrásokkal kapcsolatos ismereteinket jelentősen bővítették a Vígh Gy. (1941) által közölt feltárási adatok és megfigyelések, amelyek 1939 telén történtek a Duna mederben a Rákos-patak torkolata vonalával szemben, és az újpesti parton a patak közelében. Rövid közleményében leírja, hogy a parttól 95 m-re a folyóban készült fúrásból a feltárt agyagos összlet között települő homokos rétegből kb. 500 l/min., 40 °C-os hévíz tört fel. Továbbá a folyóban a csatorna fektetése közben tapasztalták még, hogy a fenti fúrás és a part között a mederben felső-oligocén agyagos homokból nagy kiterjedésben szabadon tör elő a melegvíz". Értékelve a tapasztaltakat megállapítja, hogy ez nem különösképpen meglepő, mert a fürdő-szigeti források és az ismertetett új felfakadások, továbbá az Árpád-hídhoz készült fúrások, valamint a Margitszigeti hévízkút adatai azt mutatják, hogy a Duna medernek ez a része igen bonyolult hegyszerkezeti felépítésű. A Vígh Gy. által közölt adatok azt bizonyítják, hogy ezen a területszakaszon a kiemelt helyzetű karsztos kőzetek hévize helyenként átadódik az oligocén homokos rétegeknek, így a hévíz részben közvetve, részben pedig közvetlenül (karsztos kőzet) áramlik ki a rendszerből a folyóba, illetve a közvetítő üledékekbe. Papp F. 1957-ben leírja hogy az újpesti hévízfeláramlási tapasztalatokra támaszkodva létesítették 1944-ben a Dagály utcai Szabadság strandfürdőt ellátó artézi kutat amely a dunai és harmadidőszaki agyagos rétegek alatt 111 m-ben érte el a vízadó felső-eocén mészkövet, és ebből igen jelentős mennyiségű 41,5 °C-os hévíz tört fel, gazdag oldott sótartalommal. Közli még, hogy a karsztos kőzetből feltörő nagy mennyiségű kifolyó hévíz hatására a Margit-sziget I. sz. kútjánál nyomásesést tapasztaltak, és ennek következtében a kút táplálta vízesés megszűnt, jelezve azt, hogy a mesterségesen létrehozott megcsapolások közös víztartóból kapják vízutánpótlásukat. 6. ábra Vázlatos vízföldtani szelvények a Szabó J. fürdő-szigeti subfluviális hévforrásokról A. a hévforrás egykori (1857) természetes adottságai mellett. B. a forrás kotrás utáni adottságai 1. Dunai kavicsos-homokos rétegek és egykori zátony, 2. Harmadidőszaki üledékek, 3. Karsztos kőzettest, 4. Hévíz feláramlás, 5. Egykori forrástavacskák, 6. Vetők.