Hidrológiai Közlöny 2007 (87. évfolyam)
5. szám - Scheuer Gyula: A budai termálkarszt Hármashatár-hegy vonulat északkeleti lejtőinek pleisztocén mészkő paleo-hévforrásai és összehasonlításuk a maiakkal
12 HIDROLÓGIAI KÖZLÖN Y 2007. 87. ÉVF. 5. SZ. 3. ábra. Az észak dunai mederforrások áttekintő helyszínrajza 1. Volt Fürdő-szigeti mederforrás, 2. Egykori forrásfeltöltési terület, 3. Margitsziget északi mederforrás, 4. Margitszigeti I. jelű hévíz kút, 5. Szabadság strand kútja. 2.2.1. A Zsigmondy V. (Margit-sziget) subtermális hévforrások ismertetése A Margit-sziget északnyugati oldalán az Árpád hídtól kb. 300 m-re délre a part közelében a Dunában régóta ismert meleg források törtek, illetve törnek fel. Tors K (1872) a sziget történetének részletes ismertetőjében e „szökevény-forrásról" külön fejezetben foglalkozik, megemlítve, hogy e természetes melegforrások múltba veszően közismertek és már Bél Mátyás is megemlékezik róluk. Továbbá, hogy a 19. sz. közepén felmerült már hasznosítása fürdési célokra. Leírja, hogy a folyóban feltörő hévíz hatására e részen a Duna nem fagy be és kb. több tízméteres körzetben télen erős párolgás figyelhető meg a part előterében. Alacsony Duna vízállás mellett a folyóban dió nagyságú buborékok figyelhetők meg igazolva a gázos hévízfeláramlást. Vízföldtani szempontból Zsigmondy V. (1873) vizsgálta és írta le a forrás genetikai adottságait az adott kor színvonalát meghaladó szemlélettel, amikor leírja, hogy budai oldal forrásaihoz hasonlóan sziklarepedésekből törhet fel itt is a hévíz. Javaslatára készült el a forrás kutas foglalása. A kút 1866 dec.-1867 máj. között készült, amelyet 118,33 m mélységben fejezett be eredményesen, mert a 111,5 m-től feltárt karsztos vízadóból nagy erővel tört fel a melegvíz, amelynek emelkedése a sziget fölé 9,48 m-ben állt be és kútból igen jelentős mennyiségű víz áramlott a felszínre. Az irodalom ma Margit-sziget I. kútként tartja nyilván. Mádai L. (1929) mérései szerint a kút vízhozama 10,728 m 3/d volt 1927-ben. A rendelkezésre álló adatok szerint a fúráskori vízhőmérséklet 43,2°C volt. így a Duna mederben fakadó hévforrás hőmérséklete is ezzel közel megegyező lehetett. Törs K. (1872, 97.old.) közölt képén a kút az akkori természetes folyópart mellett még csak kb. 10 m-re készült a folyótól és a feltörő vizet, illetve annak egy részét közvetlenül a Dunába vezették (4. ábra). vízföldtani szelvénye 1. Feltöltés, 2. Dunai kavicsos üledék, 3. Harmadidőszaki fedőképződmény, 4. Vízvezető karsztos kőzet, 5. Vető, 6. Hévíz feláramlás, 7. Vízkilépés a folyóba. Schafarzik F. (1926) is megemlékezik róla a budai források leírásánál olyan formában, „hogy régebben a Szt. Margit-sziget felső végében is mutatkoztak hévízszivárgások, melyek az artézi kút lefúrása alkalmával eltűntek". Sarló K. (1949) cikkében közli a kút vizének kémiai összetételét, amely vizsgálatok 1871 és 1922-ben történtek (1. táblázat). Ezekből az adatokból megállapítható, hogy a források oldott sótartalma kezdetben meghaladta az 1500 mg/kg mennyiségét és a Ca + + is elérte a 150 mg /kg körüli értéket. Ezen kívül még a forrásvíz jelentős mennyiségében tartalmazott nátriumot, kloridot és szulfátot továbbá kénhidrogént (2,6-2,8 mg/kg). Jelen anyag összeállítója Szlabóczky P. szerzőtárssal 1984-ben a Hidrológiai Tájékoztatóban részletesen foglalkozott a szökevény forrásokkal, amelyek a Dunában törnek fel és csapolják meg a budai termálkarsztot. Ebben leírtuk, hogy a szökevény-forrásokra vonatkozóan is általánosítható az a tapasztalat, hogy a folyó fővárosi szakaszán a mederben feltörő hévizek genetikailag a kiemelt helyzetű és vízzáró harmadidőszaki agyagos rétegekkel körülvett karsztos kőzetekből álló un. „sasbérces" hévforrások típusába sorolhatók, és a hévíz a vékony kavicsos réteg közbeiktatásával áramlik ki a rendszerből közvetlenül a folyóba. A források vízhozama követi a folyó vízállás változásait, mert kis vizek idején lényegesen nagyobb a kiáramlás, mint árhullámok levonulása esetén. így a Duna vízállásváltozásaival a medrében feltörő hévforrásokon keresztül is alapvetően befolyásolja a rendszer megcsapolását. A folyóban feltörő hévforrások keletkezése is összefüggésbe hozható a negyedidőszakban lezajlott felszínfejlődési folyamatokkal és ezt befolyásoló tényezőkkel (éghajlat, lepusztulás, völgybevágódás), továbbá a Budai-hegység negyedidőszaki fejlődési irányával, illetve a rendszer megcsapolásának kelet felé történő eltolódásával. Ebből a szempontból alapvető és meghatározható jelentőségű volt, hogy a hévíz tározó rendszer fedett részének egyes tagjai éppen a holocén elején exhumálódtak és váltak a legmélyebb szintű megcsapolójává a rendszer-
