Hidrológiai Közlöny 2007 (87. évfolyam)
3. szám - Vágás István: Második honfoglalásunk: a Tisza-völgy szabályozása
^ÁGÁ^^^MásodijUionfog^ 35 töltésméretek eléréséhez. Ekkor Kvassay Jenő (18501919) mérnök, a magyar vízügyi szolgálat megszervezője irányította "első ember"-ként a hazai vízügyeket. További töltésbővítésekkel az 1895. évi nagy árvíz volt az első - pedig az minden addigit felülmúlt - amelynél gátszakadás nem volt, és a Tisza menti munkák sikerét mi sem bizonyítja jobban, mint az, hogy a Tisza Záhony és a torkolat közti szakaszán 1895 óta nem volt töltésszakadás. Igaz az is, hogy minden nagyobb árvíz után, mint 1895-ben, 1919-ben, 1932-ben és 1970-ben a szükséges fejlesztések értékelése után jelentékenyen tovább növekedtek a töltésszelvények - magassági és szélességi értelemben egyaránt. Nem rossz tervezés vagy elgondolás okozta tehát a XIX. század fájdalmas tiszai árvízkatasztrófáit, hanem a pénz folyamatos hiánya, az építésmód időigényessége. Kapcsolatos mindez az ország gazdasági fejlettségévei és mindenkori helyzetével. Kezdetben a mentesítendő területek későbbi feljavulásában bízva az érdekeltek hitelekhez próbálnak jutni. Az 50-es években a gabonaárak emelkedtek és az értékesítési viszonyok - a krími háború miatti orosz gabonakínálat elmaradása miatt is - Európában is, az osztrák birodalomban is javultak. A vasúthálózat gyors bővülése is segítette az értékesítést. Utóbb viszont a száraz évek a 60-as évtizedben fizetőképtelenné tették az alföldi mezőgazdaságot. Az viszont kétségtelen, hogy a kiegyezés utáni óriási mezőgazdasági föllendülés a társulatok életét is könnyebbé tette - de ekkor már túl voltak az építkezés legnehezebb időszakain. A töltések magasodásával az árvízszintek is versenyt futottak, s kezdetben itt is a vizek győzedelmeskedtek. Mi okozta ezt a tetemes - általában akár 3-3,5 m-es - árvízszint emelkedést, ami a Tiszának és mellékvizeinek a hidrológiai sajátosságait teljesen átalakította? Annak szüksége, hogy a mezőségre kiterülni nem engedett vízmennyiségnek valahol helyet kellett találnia. Ez a vízmennyiség a töltések között, az addigi levonulási vízszintek fölött kellett, hogy lefolyjon. Ezért kellett a töltéseket folytonosan magasítani, sőt, a növekvő víznyomás elviseléséhez és a szivárgások korlátozásához a töltésmagasítás egyben töltésszélesítéssel is járt. Korbély József vízimérnök (1864-1939) számítása szerint a Tisza töltések közé fogott és átvágásokkal átrendezett medre Tiszaújlak és Titel között 1,5 köbkilométer vizet képes befogadni, a töltések közti hullámterek - ide véve a töltések közt maradt elvágott folyókanyarokat is - az 1888 évi árvízszintekig kereken 4,0 köbkilométert. (A Balaton közepes befogadóképessége, 1,8 km 3) Az 1970 évi, eddigi legnagyobb árvízszintekre számolva a hullámtéri befogadóképesség 5,0 km 3, s a töltések maximális biztonsági szintjeit is igénybe véve ez az érték felmehet ma 6,5-7,0 km 3-re. Látható, hogy már 1888-ban is alig több mint egynegyede tartózkodott a víznek a folyó anyamedrében, s ez az arány 1970-ben még csökkent. Töltések nélkül a meder sokszorosan elégtelen az árvízhozamok továbbításához. De, - kérdezhetnénk - miért nem szélesítették meg a hullámtereket jobban ahhoz, amint Paleocapa is ajánlotta, hogy a kiterüléstől elzárt vizek oldalt kaptak volna távozási lehetőséget, vagy, miért nem mélyítették a medret? Emlékezzünk vissza Huszár Mátyás 1823 évi értekezésére, amelyben utalt a Duna és a Maros visszaduzzasztásaira. Hiába szélesítik, hiába mélyítik a Tisza medrét, ha az említett folyók vízszíne vagy vízhozama nem változtatható. Ugyanaz a vízszín, mint ami ma is érvényesül, akkor is érvényesült volna, legfeljebb valamivel lassabban áramolhatott volna a víz a nagyobbra hagyott átfolyási felületein, és jelentéktelen mértékben tényleg csökkent volna a magassága. Esetleg elméletben elképzelhető az is, hogy a mederfenék leásásával és meredekebb lejtés adásával egészen új Tisza medret formálnak. Mi legyen viszont akkor a dunai betorkolásnál? Árvízkapu és szivattyútelep? 4000 m 3 vízre másodpercenként? Kinek van, vagy lett volna erre energiája? Vagy. akár csak földmunkása? A Tisza szabályozása nem kerülhette meg azoknak a természeti adottságoknak meghatározó erejét, amelyek a síkság terep- és esés-viszonyaiból adódtak. Megoldásait ennek alá kellett rendelnie. Mindezek miatt még Herrich Károly is téves állásponton volt, amikor pl. a szegedi árvízkatasztrófa bekövetkezését többek közt annak is tulajdonította,hogy a szegediek - állítólagos önérdekükre hallgatva, azaz, hogy a marosi hajók a városban köthessenek ki - nem engedték a Maros torkolat Szeged alá helyezését kb. 4 km-rel. Az igaz, hogy a Maros vize akkor a város alatt folyt volna a Tiszába. Mit ért volna azonban ez az árvízi biztonság szempontjából, ha a visszaduzzasztó hatás amúgy is visszarendezett volna mindent? 1970. után Dégen Imre államtitkár (1910-1977) megvizsgáltatta egy 100 km-rel Szeged alá helyezett Maros torkolat hatását is, ami legfeljebb centiméterekkel enyhítette volna Szeged helyzetét. Ugyanezen a véleményen voltak a kérdéssel foglalkozó további magyar és jugoszláv szakértők is. Az olvasó alighanem most már egyértelmű választ vár arra a kérdésre is, vajon Vásárhelyi, vagy Paleocapa véleménye alapján fejeződött be a szabályozás, esetleg a kivitel során összeegyeztették-e valahogy a két megoldást. Ezzel kapcsolatban Herrich is ellentmondásosan nyilatkozott, hiszen ő mindkét elgondolásnak a hasznos elemeit dicséri, viszont más alkalommal tiltakozik az összeegyeztetés lehetősége ellen is. de az ellen is. mintha a két koncepció túlságosan távol állt volna egymástól. Az egykorú közvélemény, a sajtó, sőt a társulati választmányi ülések megnyilvánulásai is ellentmondásosak, hiszen egyszer dicsérik Vásárhelyi terveit, amit állítólag a kivitelezők elrontottak, máskor szemére vetik a mérnököknek a Vásárhelyi-Paleocapa féle tervek megengedhetetlen összevegyítését, ismét máskor kifogást emelnek az építési sorrend ellen, hogy miért építették sok helyen egyszerre a töltés- és átvágásrendszert, eltérve mind Vásárhelyi, mind Paleocapa tanácsaitól. Ezt azután a történészek közül is sokan sokféleképpen értékelték. Mindegyikük kiemelte a szándékainak megfelelő elemeket, és ezekből a legváltozatosabb tényállásokat és értékeléseket konstruáltak. Műszaki szemmel nézve az írásos vélekedések, megnyilvánulások, ha még az események korából származnak is, nagyrészt közömbösek, mert az építés ma is élő tényei elég jól eligazíthatják mind a mérnököket, mind másokat. Tegyünk fel rövid és világos kérdéseket:
