Hidrológiai Közlöny 2007 (87. évfolyam)

3. szám - Tompa Orsolya: A Magyar Honvédség szerepe az árvízvédelemben

11 séges oktatási intézmények és mérnöki, szakmunkási jártasságok is. Természetes, hogy a tönkretett országban még a monarchia hadmérnöki kara is kevésnek bizonyult a felmerülő feladatokkal való sikeres megbirkózáshoz. A század derekáig alig néhány magyar mérnök - főleg hadmérnök foglalatoskodott ezen a területen. Döntő fordulatot ezen a téren a hazai mérnökképzés, az Institutum Geometricum (1782) megszervezése hozott. A század második felében II. József centralizáló törekvései eredményeképp alakult ki az eredményes munka egyik fontos eszköze, a központi vízügyi igazgatás szerve az Építészeti Főigazgatóság. A vízügyi igazgatás eredményes működésének anyagi alapjait az 1815. évi intézkedések, a társulatok működésének jogi alapjait pedig 1807. évi törvényekben biztosították. Az első időkben főleg az amúgy is fejlett kisalföldi, csallóközi területek fejlesztésén volt a hangsúly. A Duna hajózhatósága elsőbbséget szerzett a területnyeréssel szemben. Széchenyi gazdasági-műszaki elvei eleinte ugyanolyan mértékű felháborodást okoztak a mérnökök körében, mint amekkora fejlődést a későbbiekben. A Duna szabályozásának fontossága mellett az 1830. évi árvíz felhívta a figyelmet a Tiszára. Torontál megyében ekkor 400. 000 kh került víz alá. 1833-ban a hazai gőzhajózás fejlesztése érdekében I. Ferenc kipróbálta az alsó Tisza hajózhatóságát Szegedig. A Tisza menti lakosság kitörő lelkesedésében Széchenyi igazolva látta korábbi törekvéseit, és megszilárdította akaratában, hogy további tevékenységét az Alföld felemelésének szentelje. Széchenyi Vásárhelyi Pállal és Andrássy Györggyel számos tanulmányutat tett, főleg angol vízépítkezések és építőgépek megtekintésére illetve megrendelésére. Ezzel párhuzamosan haladtak az Al-Dunán a szabályozási munkák. Széchenyi, Vásárhelyi és munkatársaik erőfeszítéseit technikai fejlődésünk egyik kimagasló fejezeteként tarthatjuk számon; nem csak a természeti adottságokból fakadó műszaki nehézségekkel és a maláriával kellett megküzdeniük, hanem a török ellenségeskedésével, sőt az udvar rosszindulatával, ellenséges magatartásával is. Ferenc császár halálával minden anyagi támogatást megvontak Bécsben, ezzel téve lehetetlenné az elszánt munkát. 1838-ban soha nem látott jeges árvíz pusztította el az ország két legnagyobb városát Pestet és Budát, és az ország számos más Duna-völgy települését Esztergomtól Bajáig, de a katasztrófát követő felmérések túl nagynak ítélték a megoldandó feladatot, így anyagi támogatása ismét elmaradt. Széchenyi mindennek ellenére próbálta a köztudatban tartani a folyószabályozás fontosságát, és igyekezett azt nemzeti érdekként elfogadtatni. 1842-től sorozatosan ismétlődő tiszai árvizek érlelték meg a helyzetet a felmérési, és tervezési munkák megkezdésére, valamint megszervezték az első Tisza-völgyi társulásokat. Az első részlettervek nagy vitát váltottak ki. Ezt megragadva Széchenyi, és szakértőjéül felkért Vásárhelyi kimutatta a részlettervek megvalósíthatatlanságát, és napirendre tűzette az egységes Tisza szabályozási terv kidolgozását. Az 1848-as szabadságharc bukása a politikai törekvések derékba törését jelentette. A nemzeti összeomlás Széchenyit is összeroppantotta, maga alá temette, s így a Tisza szabályozás - műszaki tervezője Vásárhelyi után elveszítette legfőbb szervezőjét, irányítóját is: mindkét vonatkozásban vezető nélkül maradt. A tervezés abban az időben a hidrológiai és meteorológiai adottságok tekintetében, de még műszaki téren is inkább csak megsejtésekre, mint tudományosan megalapozott ismeretekre támaszkodhatott. így történt, hogy az utódok csak keserves tapasztalatok árán érthették meg az eredeti koncepció lényegét. Az 1850-es rendelkezés viszont a gyakorlatban szerves egységet képező munka később végzetessé váló szétválasztását jelentette: az ármentesítő társulatok teljes magukra hagyását (főleg anyagi szempontból) és a társulatok ármentesítő munkájától függetlenül kezelt folyószabályozások önkényes méretű és ütemű végrehajtását, bürokratikus és erősen centralizált állami apparátus révén. A rendelet a megszüntetett Tiszavölgyi Társulat helyébe - központi felügyeleti hatóságként - az egy elnökből, egy jogtanácsosból és egy főmérnökből álló „Tiszaszabályozási Központi Bizottság"-ot állította. A demokratikus centralizmus helyébe állított hivatali központosítás azonban nem volt következetes és elvszerű, mert a Tisza mellékfolyóit kivette ebből a szervezetből, s azokat önállósítva az illetékes helyi hatóságok alá rendelte. Ezzel lehetetlenné tette az összehangolt tervszerű munkát, aminek súlyos következményei lettek. Az 1850-ben kimutatott árvédelmi töltések hossza 776 km volt, 1870-ig ez a szám 2410 km-re emelkedett. Ennek megfelelően az 1850-ben „ármentesített" 840.000 katasztrális holddal szemben 1870-ben már 2.360.000 kh volt a mentesített ártér. Hátráltatta a tiszai szabályozás és ármentesítési munkálatok fejlődését az 1860-as évek száraz időszaka, különösen az 1863. évi aszály: a társulatok anyagi erejét megrendítő aszálykárok és éhínség miatt, és a közvéleményt megzavaró hiedelmek révén, melyek az Alföld „aszályossá vált" éghajlatának „átalakításáért" a vízrendezési munkálatokat tette felelőssé. A magyar mérnököknek így a védelmére kellett kelniük az ármentesítés munkájának, hangsúlyozva, hogy a hiba nem a megkezdett munkálatokban, hanem a félúton való megállásban van. Alföldünk sajátos éghajlati viszonyai között mindkettőre az árvizekre-belvizekre és az aszályra egyaránt fel kell készülnünk: ármentesítéssel, belvízrendezéssel, másrészt öntöző rendszerek építésével és egyéb intézkedésekkel - úgy, ahogy azt már a reformkor vízügyi programja célul tűzte ki. Az 1876. évi árvíz alkalmával a Közép-Tiszai Ármentesítő Társulat árterén nem kevesebb, mint 140. 000 kat. hold került víz alá. Az árvizek levonulásának meggyorsítása érdekében a szabályozás mérnökei már 1876-77-ben sürgették az alsó csongrád-szegedi szakasz ármentesítéseinek mielőbbi kiszélesítését. Vészjelzésük azonban süket fülekre talált, s a közvéleményt csak a még súlyosabb, 1879. évi szegedi árvíz tudta felébreszteni, amely az árvédelmi töltéseket áttörve, hátulról támadta meg Szegedet és földig lerombolta az Alföld egyik legvirágzóbb városát (1879. március 12.) 3,2, A hadsereg igénybevételének kezdetei és fejlődése árvizek esetén a XIX. századtól a reformig „A XIX. sz. második felében a legtöbb európai hadseregben megkezdődött a csapatmüszaki alegységek létre-