Hidrológiai Közlöny 2006 (86. évfolyam)

6. szám - XLVII. Hidrobiológus Napok: Vizeink élővilágát érintő környezeti változások Tihany, 2005. október 5–7.

92 HIDROLÓGIAI KÖZLÖNY 2006. 86. ÉVF. 6. SZ. nak, ami azt jelzi, hogy a Balaton 1821-22. évi vízszintsüllyesztése miatt ez az öböl már erősen különbözött attól, bár még nagy nyílt vízfelületnek jelölte. A Ny-i szegélye azonban már olyannyira járható volt, hogy oda halászkunyhókat építhettek. A II. katonai felmérés 1856 körül azonban már jórészt mocsáijellegünek ábrázolja ezt a részt, jóval kevesebb nyílt vízzel. A III. katonai felmérés 1880 körüli térképlapjai már csak nádas-mocsaras területet ábrázolnak, a korábbihoz képest jelentéktelen vízfelülettel {Lötz, 1979.). A leírásokból megállapítható, hogy 1820 és 1863 között az emberi tevékenység már olyan hatással volt a Balatonra, amit a sekélyedő szegélyterületek növényzete a mocsarasodás -már egyértelműen jelzett. Az archív térképek, leírások és a recens állapotfeltárások, növénytérképezések (pl. a kis-balatoni, alsó-zala-völgyi) segítségével tudjuk a múltbeli állapotot modellezni (Dömötörfy et al., 2003.). Az 1863 utáni változások A Balaton magasabbrendű növényzetének tudományos feltárása - hasonlóan az élővilág egészéhez - 1891 nyarán (tehát a Sió-zsilip megnyitása után) kezdődött meg, amikor a Magyar Földrajzi Társaság Balaton-Bizottsága ezzel a feladattal Borbás Vincét megbízta (Borbás, 1891, Virág, 1998.). Borbás haladéktalanul munkához látott, és még azon a nyáron bejárta az egész Balatont, és már november 12-én felolvasta az első eredményeket, és 1900-ra elkészítette az első nagy összefoglaló munkát is {Borbás, 1891., 1900.). Ki kell emelni azt, hogy a Balaton tudományos tanulmányozása éppenséggel a makrofitonok miatt indult meg éppen ekkor: az 1880-as évek közepére olyan hínárosodás lépett fel, ami miatt „megkondították a vészharangokat" és „mind a vidék népét, mind a tudományos férfiút mélységes aggodalom, vagy kételkedés töltötte el; vájjon a kedvelt Balaton vizét nem fenyegeti-e komolyabb veszedelem" (Borbás, 1900.). Ekkor bejárta a „sikér vizű" Kis-Balatont is, mert: „a Keszthelyiek véleménye szerint ez lenne a hínár ősfészke" (Borbás, 1891). Leírja azonban azt is, hogy az itt lakó öregebb népesség szerint a hínár „itt termett a Balaton vizével egyszerre" és, hogy „volt itt uram azelőtt is hínár, de nem volt hajó". A hínárosodás okának egyértelműen a Zala szabályozását és a Balaton Siófoknál történő leeresztését tartotta. A Balatont a magasabbrendü növényzetet illetően szegénynek ítéli, csak a süllőhínár (Myriophyllum spicatum) és a szilvalevelű hínár (Potamogeton perfoliatus hínáros békaszőlő-hínár) van benne nagyobb tömegben. Ugyanakkor többnek és nevezetesebbnek találja a virágzó növényt a Zala vizében és a sekélyvizű Kis-Balatonban (aminek növényzete jobbadán mind hínár alakú), amit nádas vesz körül. A Zalából és a Kis-Balatonból összesen több mint 30 vízi (pl. súlyom, tüskéshínár) és mocsári növényfajt sorol fel. A hínárt végső soron hasznosnak tartja a vízi növényélet természetes sorrendjében: „előkészíti a partszélen a rétség számára a talajt, nyomában növekszik majd a nádas, a csáté- és sásréteg, alattok pedig a tőzegréteg. ..." (azaz felvázolja a balatoni szukcesszió menetét). Az első, területmérésekre, ill. légifelvétel kiértékelésre alapozott, a minőségi mellett mennyiségi változásról Kéz Andor számolt be 1931-ben. Ebben felhívja a figyelmet arra, hogy a Kis-Balaton a Balatontól természetében már annyira elvált, hogy „Cholnoky Hidrografiájában már nem is számítja a Balaton medencéjéhez". Pedig Kéz szerint akkor még, alig néhány évvel ezelőtt (az említett mű 1918-ban jelent meg), „a Kisbalaton még egészen más arculatot mutatott, mint ma, amikor életének utolsó perceit éli." Ezt a haldoklás-állapotot örökítette meg Kéz néhány adattal. Szerinte a Kis-Balaton elmocsarasodása fokozatosan, a partok felől, a szigetek talapzatáról indult meg a mélyebb medencerészek felé. Összefüggő nádas soha nem boríthatta, mert a nádas csendes helyen legfeljebb 1,41,8 m-ig tud előrenyomulni. A Kis-Balaton tőzeglápjai pedig nagyrészt jelentékenyen meghaladják ezt a mélységet. A fürások azt igazolták, hogy a lápöblök szélein és a szigetek körül mindenütt szálas nádtőzeg van, míg a mélyebb lápteknőkben sötétbarna, sásszerű gyeptőzeg, ami annál egyöntetűbb, minél mélyebb rétegű. A széleket tehát náderdő borította, középső részeiben pedig az ingóláp képződése állandóan folyamatban volt. Itt a tőzegképződést túlnyomórészt a merevsásnak tulajdonítja, mert ... míg a nád csak ott élhet, ahol gyökereit ásványi talajba mélyeszti, addig a sásfélék igénytelenségükkel ott is tenyésznek, ahol túlnyomóan szerves eredetű talajba, mint amilyen a tőzeg, bocsátják le gyökereiket. A kis-balatoni úszólápok ma is igazolják fentieket. Kéz a feltöltődést a szabályozások következményének tartja, mivel az megzabolázta a vadvizeket és az áradásokat bevezette s a nyíltvizek határa a náddal együtt mindinkább kisebbedő területre húzódott vissza. Ezt a zsugorodást ábrán is szemléltette, ill. területadatokat közölt az 1850-től. Akkor a nyíltvizek még 14,21 km

2-t öntöttek el; 1890-ben 13,39 km

2-t, de húsz évvel később ez már 2,39 km

2 -re zsugorodott össze, jelenleg (1931!) már csak 0,68 km

2, amiből 0,27 km

2 a Ny-i (mármint a Zalához képest, tehát a mai Zalavári-víz) és 0,41 km

2 a K-i (azaz a mai Vörsivíz) medence területe. A nyíltvizeket övező náderdő 1931-ben 13,48 km

2-nyi területet foglalt el. Tehát 80 év alatt kevesebb mint 5 %-a maradt meg a nyíltvíz-felületnek. Bár Kéz a nyílt vízfelület csökkenését alapvetően a feltöltődésnek tulajdonította, azaz nem vette figyelembe a Sió-zsilip 1863. évi megnyitásának direkt következményeit, a radikális és gyors vízszintcsökkenést, adatai mégis rendkívül figyelemreméltóak. így, míg az 1850 és 1890 közötti 40 évben mindössze 7%-kal csökkent a nyíltvíz-felület, addig a következő 20 évben a folyamat felgyorsult: 1910-re az 1890. évi nyílt víznek mindössze 18 %-a maradt meg (ha lineáris lett volna a csökkenés, akkor évi 4%-os lett volna). A következő 20 évre a csökkenés üteme mérséklődött, átlagosan évi 1,5%-ra tehető. Az 1980-as évekre a két szóbanforgó vízfelület mindössze 17 ha (6+11) volt (Pomogyi szerk., 2003.), tehát 50 év alatt már „csak" 75 %-kal csökkent, ezzel lineáris átlagsebessége 1910 óta gyakorlatilag nem változott (az más kérdés, hogy az 1863-at követő első időszakban bizonyosan nem lineáris volt a területcsökkenés - Pomogyi 2005).