Hidrológiai Közlöny 2006 (86. évfolyam)

1. szám - Szesztay Károly: Globális környezetvédelem és vízellátottság az ezredforduló évtizedeiben (Irodalmi áttekintés és gyakorlati következtetések)

SZESZTAY K.: Globális környezetvédelem és vízellátottság 3 nak. Ebben az esetben a természeti vagyon csökkenésének és az emberi szükségletek növekedésének „tölcsérgörbéje" fokozatosan terjedő és mélyülő hiányok sorozatán át (előbb a vízellátás, majd az élelmezés, és végül a teljes lakóhelyi környezet kezelhetetlenné váló válságaival) várhatóan a XXI. század középső szakaszában záródni fog, és csak egy globálisan is kezelhetetlenné vált környezeti katasztrófa túlélői jutnak el az emberi történelem új ciklusába Az „optimista" jövőkép bekövetkezésének előfeltétele, hogy az élettér és élővilág védelmét és regenerálódását biztosító globális áttekintésű program és politika már a XXI. .század első éveiben meginduljon. A természeti vagyon és az emberi szükségletek tölcsér-görbéjének szükülése - a globális környezet hosszú távú hatás-láncolatait követve - ebben az esetben is még évtizedeken át folytatódni fog ugyan, de a teljes záródással járó globális kataklizma elkerülésével fog átjutni a XXI. század középső szakaszában várható mélyponton. Hangsúlyozni kell, hogy a fentebbiekben utalt jövőkép-vizsgálatok feltételezik, hogy a globális méretű szociális háló idejében megvalósul, vagyis hogy a terrorizmus és a háborús megtorlások egymást erősítő spirálja lelassul és nem fog világméretű katasztrófába torkolni. Kísérletek a gazdaság és a környezet integrálására: 1972-2002 A XX. század közepétől sokszínű és sokszintű egyéni és társadalmi kezdeményezések nyomán gyorsan terjedő és erősödő környezeti mozgalmak a század utolsó harmadára globálisan tudatosult és szervezett eszmeiségi és intézményi keretek között találtak egymásra. A globalizálódott környezeti mozgalomnak az 1972 és 1992 közötti időszakban a rendkívül kedvezőtlen világ politikai légkör ellenére elért sikerei az emberi népesség egészének javát és érdekét csodával határos módon felismerő és érvényesítő események. A történelmi elhivatottság ritka példája, hogy az 1960-as évek végén, a világ hidegháborús megosztottságának kellős közepén Svédország kormányának volt bátorsága egy ENSz környezeti könferencia kezdeményezésére és a politikai logika még ritkább meglepetése, hogy ez a kezdeményezés néhány éven belül meg is valósult, és az 1972.évi Stockholmi Világkonferencia minden várakozást messze felülmúlóan sikeres volt. Ez a környezeti világcsúcs volt a XX. század egyik legkiemelkedőbb találkozója, ahol a világ gazdag és szegény országai a közös célok és remények jegyében önkéntesen és őszintén félre tudták tenni korábbi sérelmeiket, fenntartásaikat, és az ebből fogant közös döntések érvényét és jelentőségét nem csorbíthatta, hogy a Szovjetunió és néhány szövetségese nem vett részt a konferencián. Az együttműködési szándékra és a kompromisszum készségre támaszkodva az 1972. évi Stockholmi ENSz Környezeti konferencia mintegy két évtizedre szóló lendületet és tartalmi keretet tudott adni a környezeti mozgalom kibontakozásának. A Konferencián egyhangúlag elfogadott „Nyilatkozat" 26 pontban részletezett irányelveket rögzít a nemzeti és nemzetközi környezeti politika számára, amelyek a globális közérdek érvényesítésére törekedve adnak ajánlásokat a gazdag és a szegény országok számára. Ugyanakkor az ajánlások megvalósulását a Konferencia egy 109 fejezetre tagolt „Cselekvési Terv" kidolgozásával is támogatta, amelyik a legsürgősebbnek ítélt feladatokat részletezi (mint például egy 10 évre szóló moratórium a bábavadászatban; az olajat szállító hajók nyílt-tengeri öblítésének tilalma 1975-től kezdődően; az energia felhasználás helyzetét és környezeti hatásait értékelő jelentés elkészítése 1975-re). Az együttműködési készség egyik legfontosabb megnyilatkozása volt, hogy az 1972.évi Stockholmi Konferenciát követően gyökeres változások indultak meg a résztvevő országok belső környezetvédelmi tevékenységében. A Konferenciát követő három év folyamán mintegy 50 ország egészítette ki alkotmányát környezeti vonatkozásokkal, és mintegy 30 országban fogadtak el környezetvédelmi törvényt (fontos vízvédelmi és vízgazdálkodási vonatkozásokkal). Határkővé vált a Stockholmi Konferencia az országok intézmény-fejlesztési tevékenységében is: 1972-ben mindössze 10 országnak volt környezetvédelmi minisztériuma, és ez a szám 1982-ben már 110-re emelkedett. Nemzetközi vonatkozásban a „stockholmi szellemiség „több fontos kérdésben segítette a sokoldalú egyezmények létrejöttét: mint például a vizenyős területek és a vízi madárvilág védelme (Ramsar 1971); a kulturális és természeti Világörökség program (UNESCO 1972); a veszélyeztetett állatfajok és növényféleségek kereskedelmének szabályozása (1973), s az állatvilág hosszú távolságokra vándorló fajainak védelme (1979). Az ezredfordulót megelőző évtizedek során, az 1980as évek közepére a gazdaság és a környezet viszonyának stratégiai kérdéseiben gyökeres fordulat érlelődött meg. Stockholmban és az azt követő évtized folyamán a környezeti mozgalom az emberi tevékenységeket a természeti élőhelyeket és az élővilágot veszélyeztető kockázati tényezőnek tekintette, s a környezeti politika a kockázat és a károkozás mértékének csökkentésére törekedett. A környezeti gondok és károsodások súlyosbodásával egyre általánosabbá vált a felismerés, hogy ez a stratégia zsákutcába vezet, és, hogy a természeti környezeti adottságokat az emberi és társadalmi tevékenységek szempontjából a gazdasági és a szociális-kulturális tényezőkével azonos súlyú harmadik pillérként kell beilleszteni a nemzeti és nemzetközi kormányzás politikájába. Ezekből a felismerésekből nőtt ki a 80-as évek közepére a gazdaság és környezet fenntarthatóságának fogalma, amelyet a széleskörű nemzetközi egyetértéssel megalakított „Brundtland" bizottság három évi gondos előkészítéssel készült 1987.évi „Közös jövőnk" c. jelentése épített ki szilárd és koherens gazdaság-fejlesztési elméletté. A jelentésben foglaltaknak a nemzeti és nemzetközi politikai gyakorlatba történő mielőbbi átültetésére 1992-re összehívott Riói Világcsúcs a 20 évvel korábbi stockholmi konferenciához hasonló optimizmussal és együttműködési készséggel fogalmazta meg ennek a három-pillérű gazdaság-politikának a „Nyilatkozatban" összefoglalt irányelveit, és a XXI. századra tételes fejlesztési terveket előirányzó „Agenda-21" programot. A Riói Világcsúcs optimizmusa és együttműködési készsége azonban nagyon rövid életűnek bizonyult. A