Hidrológiai Közlöny 2004 (84. évfolyam)

3. szám - Vízgazdálkodás és környezetvédelem (Beszélgetés Kováts Gáborral, a Mérnöki Kamara elnökével)

63 Vízgazdálkodás és környezetvédelem Beszélgetés dr. Kováts Gáborral, a Magyar Mérnöki kamara elnökével (A riport szövege a Mérnök Újság 2004. februári számában jelent meg) Elnök Úr! Az elmúlt félév nagy port felvert ügye volt (s talán még teljesen le nem zárult) a környezetvédelem és vízügy közötti feladatmegoszlás és annak szervezeti vetületei. Önt e kérdésben többféle, némileg ellentmondó vád is érte, nevezetesen: a kamara akadályozza a korszerű, EU-konform szervezet létrehozását. Ön, mint volt vízügyi igazgató, a vízügyi lobbyt (?) képviseli; Ön, mint kamarai elnök „elárulta" régi munkatársait, engedményekkel a környezetvédelem irányába. Mi az igazság? Mint mindig, az igazság összetett, a kérdést érdemes „történelmileg" vizsgálni. Természetesen nem árultam el senkit, nem képviselek vízügyi lobbyt (nincs is!), és nem akadályozom a korszerűsítést, csak nem szeretném, ha az országnak egy második szegedi árvízi katasztrófa kellene a felismeréshez: a Kárpát-medence és a magyar Alföld adottsága megköveteli a szakmailag felkészült, szervezetileg müködöképes, jogilag alátámasztott és pénzügyileg finanszírozott vízgazdálkodást. S ezzel együtt a környezetvédelem XXI. századi kihívásait is fontos figyelembe vennünk. Nem erre haladunk? A szándékot nincs jogom megkérdőjelezni, de a végrehajtásban több mindent látok, ami jogos aggodalomra ad okot: ilyen a minden áron való szervezeti változtatás; az úton-útfélen hivatkozás az EU-ra; a környezetvédelem és vízügy mesterséges egymásra uszítása, egység helyett az ellentétek élezése; s időnként emberi, hatalmi törekvések, a „ki kit fog legyőzni" elv előtérbe helyezése. Ez pedig nem jó a vízügyeseknek, de nem jó a környezetvédőknek sem, s főleg nem jó az országnak. Mi ebben a Mérnöki Kamara szerepe, lehetősége? Kettős lehetőségünk van: amire a kamarai törvény felhatalmaz, illetve a szakminiszter úr - együttműködési megállapodásunk értelmében - felkér. Mindkettővel éltünk, szóban és írásban, egyelőre nagyon kis hatékonysággal. Ön bevezetőjében a történelmet emlegette? Igen, úgy van. Oda kell visszamenni, hogy 1953-ban, ötven éve, korrigálva azt a kárt, amit az egy évszázada működő ár- és belvízmentesítő társulatok államosításnak nevezett szétverése okozott (egyértelmű politikai döntés!) létrejöttek a nevükben mai napig fennmaradt vízügyi igazgatóságok, méghozzá már akkor „EU-konform" módon, vagyis nem közigazgatási határokra, hanem vízgyűjtőkre, régiókra szervezve. Ez a szervezet, mely fénykorában több, mint 21 ezer embernek adott munkát, fényesen bizonyította rátermettségét az 1954. évi dunai árvíztől a legutóbbi időkig - legyen árvízi, vagy éppen vízminőségi katasztrófa-helyzet, mint a ciánszennyeződés idején. Csak a katasztrófa-elhárításban bizonyítottak? Éppen, hogy nem! Ez a szervezet azért volt jó, mert kettős felállásban dolgozott: „békében" végezte a napi dolgát, a vízügyi hatósági tevékenységet, az állami művek fejlesztését, fenntartását és üzemeltetését, szakmailag összefogta a vízellátási feladatokat (majdnem nulláról közel optimálisra épült ki a vezetékes ivóvízellátás), a mezőgazdasági vízgazdálkodás társulati és üzemi feladatait, és már akkor foglalkozott a környezetvédelemmel, amikor hazánkban ezt a fogalmat még sem az állam, sem a társadalom nem használta. S a vízügy irányította a legnagyobb környezetromboló beruházást, a Dunaszauruszt! Na ne mondja! Az állami szolga vízügyi mérnök azt csinálja, amire megbízást kap. Amikor a dunai vízlépcsők alapszerződését 1977-ben aláírták, ott egyetlen vízügyi szakember sem volt jelen. Ezt pontosan tudom, mert aznap éppen Győrött voltam, s az ottani vízügyesek ezt igen sérelmezték, azt is elmondva, hogy miért hátrányos ez az egyezmény Magyarországnak. De most nem a Duna a téma. Térjünk vissza a történelemhez! Megalakulása után a vízügyi szolgálat hamarosan új vezetőt kapott Dégen Imre személyében. Akkor még senki sem tudta, hogy a „kívülről" jött Dégen méltó utóda lesz olyan nagy vízügyi vezetőknek, mint például Kvassay Jenő, vagy Sajó Elemér. Dégen húsz évig állt a Vízügy élén, és csodát tett: a szocializmus korlátai közt létrehozott egy Európa-szerte elismert, és korszerű, rendkívül magas szakmai színvonalat produkáló szervezetet. A vízügy menedéke lett 56 után sok kiváló, de kompromittálódott szakembernek, Dégen pedig elérte azt, amit senki más akkoriban: a szakmaiság megelőzte a párthűséget. A 70-es évek közepén azután bele is bukott. Az a furcsa, hogy a vízügy, mely 75-ben még a jobboldaliság fellegvárának volt kikiáltva (lásd: a Dégen elleni pártvizsgálat jegyzőkönyve), 1989-re a pártállam „utolsó bástyája" lett. Persze, egyik megállapítás sem igaz. Akkor is, később is szakemberek igyekeztünk maradni. Ön azt állítja, elsőként foglalkoztak környezetvédelemmel? így igaz! Már a hatvanas évek elején működtek a vízminőségi laboratóriumok, kialakult a szennyvízbírság rendszere, vagy gondoljunk arra a komplex tájfejlesztő munkára. Amit a debreceni vízügyesek Papp Ferenc igazgató vezényletével végeztek a debreceni Erdős Puszta rehabilitációjával. Az eredményt ma is bárki megnézheti. De a Maróti-féle minisztériumban erőszakkal a vízügy alá rendelték a környezetvédelmet? Ebben az időben én a Szegedi Vízmüvek főmérnöke voltam. Lehet, hogy az egyesítés elsietett volt, de az újbóli szétválasztás legalább ennyire, amikor a lassan öszszecsiszolódó részeket újra - politikai döntésekkel szétszedték, s egy pár vezető mindent elkövetett, hogy a szétválás után a normális légkör a mindennapokban se álljon helyre! Ez nem volt törvényszerű? Egyáltalán nem. Én 91-ben, tehát közvetlen a szétválás után lettem vízügyi igazgató. Azonnal leültem kollégámmal, a Szegedi Környezetvédelmi Felügyelet igazgatójával, s megegyeztünk, hogy a mi szervezeteink között nem lesz háború. Nem is lett, mert nem engedtük meg. A problémákat szakmai alapon, korrekt vitákban mindig