Hidrológiai Közlöny 2003 (83. évfolyam)

3. szám - Lenkei Tibor: Még egy visszaemlékezés az 1956. évi jeges árvízre

168 HIDROl.ÓGIA1 KÖZLÖNY 2003. 83. ÉVR 3. SZ. Még egy visszaemlékezés az 1956. évi jeges árvízre Lenkei Tibor 1113. Budapest, Vincellér u. 39/B 1956-ban akkon munkahelyemről, a Mélyéptervbői szedtek elő védekezni, mert már az 1941. évi dunai, az 1948. évi tiszai (szilveszten), és az 1954. évi dunai árvédekezésein némi tapasztalatra tehettem szert. 1956. február végén Tassnál már nem volt mit tenni. Csak a Dunába belebukott erőmüvet nézegethettem a kezét tördelő többi szakemberrel együtt. Mivel "tökéletesen" el voltam látva mindennel, - vagyis egy pár gumicsizmával buszra raktak. Irány: Baja! Nagy nehezen vánszorogtunk, mert az út mellett mindenütt nyúlgátaztak, és valamikor éjjel érkeztünk a bajai városháza elé. Az árvízvédelmi törzs a jégdugó-helyzettel volt elfoglalva, és reménytelennek látszott, hogy velünk törődjenek. Egy íróasztal tetején ébredtem. A következő reggel már annyit tudtunk, hogy Baja alatt több helyen gátszakadás volt. Adtak alám egy rohamcsónakot, derítsem fel a szakadásokat lehetőleg a szelvényszámokkal és a szakadás szélességével együtt. Délben indultam egy derék rocsóssal. Felszerelésként kaptam egy reflektort és helyszínrajzokat. A Duna szeremlei mellékágán még csak végig jutottunk valahogyan, de a Nagy-Duna bizony keményen zajlott, mert a jégdugó lejjebb megindult. Jó emberem a jéghegyek között váltig emlegette, hogy neki 3 családja van, de ettől függetlenül biztonsággal kerülgette, előzgette a jégtáblákat. Az első szakadásnál keményen zúgott kifelé a víz és én buzgón jegyeztem az észleléseimet Második, harmadik, ötödik szakadás ... Azután feltűnt egy őrház a gát oldalában, mely nyílván azért épült, hogy béke-időben abban húzhassák meg magukat a gátfenntartók. Most víg élet folyt az őrházban. A gátra menekült baromfiakat sütögették az ottrekedt katonáink Ők is bajban voltak, mert két közeli szakadás között parancs nélkül reménytelenül várták a váltásukat, és a szakadások fenyegetően szélesedtek. A legnagyobb bajuk mégis az volt, hogy fogytán lett a tüzelőjük a sütögetéshez. Elmondták, hogyan nyúlgátaztak az előző napon, magukra hagyatottan. Zsákjuk csak volt, de homok, föld sehol, mert minden sár, vagy kéreggé fagyott talaj. Kézenfekvő volt nekik, hogy ha megbontják a gátkorona fagykérgét és a mentett oldalt is, alatta kitermelhető a homok a gáttestből és rögtön zsákolhatnak, nyúlgátazhatnak. Munkájuk közben azonban egy nfegtorpanó jégdugó hirtelen árhulláma meghágta a gátkoronát. A fagyott, énntetlen kérgen baj nélkül átfolyt a víz, mint egy beton túlfolyón. Ahol viszont meg volt bontva ez a kéreg, ott a víz folytatta a bontást, mert az egyetlen sor homokzsákból álló ideiglenes nyúlgátat egyszerűen hátra sodorta a lökésszerűen emelkedő ár, s belemart a megbontott töltésbe. így lehetett "egyszerű eszközökkel" akár gátszakadást is előidézni. Lett összesen talán 10-14 szakadásom. Óvatosan kellett közben manőverezni, nehogy átsodródjunk mi is a szakadásokon Mire visszafordultunk, ránk sötétedett. Emberem rám bízta, hogy reflektorral keressek a csónak orrának utat a jéghegyek között, ő meg hátul sóhajtozott, három családját iLENKKl TIBOR gencsak emlegetve. A jelentésem mégis elsősorban az ő bátorságán, hajós tudásán múlott, mert épségben elértük a Szeremlei-Dunát, s jó későn kikötöttünk Baján. Másnap azt a feladatot kaptam, nézzem meg gyalogszerrel, lehet-e biztosítani valahogyan a szakadások széleit, és gépekkel, anyaggal oda lehet-e jutni? Terepjárómat otthagyva gyalog baktattam a szemlehelyig, az első szakadásig, nehézzé vált gumicsizmában. Ahogy indulok visszafelé, látom ám, hogy szemben feltűnik egy másik, gumicsizmás, valószínűleg szintén árvízvédekező mérnök. Kollegiálisán üdvözöltem őt, és bemutatkozáskor - szokás szerint - egyszerre mondtuk a nevünket. Csak az Imrére emlékeztem. Nézeteinket kicserélve lépegettünk visszafelé, mert óvtam attól, hogy tisztább ruháját feleslegesen kockáztassa egy szakadás látványáért. Az ember ilyen körülmények között - természetesen - tegezi a partnerét, föleg, ha gumicsizma van rajta, és értelmiségnek látszik. így tegeztem nyakon Dégen Imrét. Mentségemre legyen, hogy alig száz-egynéhány napja lett ő a vízügyek főnöke, és csak kósza hírek keringtek a Mélyéptervnél, hogy Rajczi Kálmán addigi főigazgató helyét már más tölti be. Visszafelé már egy fekete autóban mentünk a védelmi központba. Azon kevesek közé tartoztam azóta, akit Dégen nagyfőnök tegezett. A hercegszántói lokalizációs munkáról Ihrig Dénes írja: "Március 17-én sikeresen megtörtént az árvédelem legbravúrosabb tette. 12 óra alatt 700 m hosszú nyúlgát épült, mely 2,1 m vízoszlopot tartott." (Vízügyi Közi. 1956. 4., 418 oldal). A gát természetesen éjjel készült. Minden rendelkezésre állt, csak a szállítás útvonala zárult be, mert a kordélyosok a beszállító földúton mindenáron rövid úton - egymással szemben - akartak visszamenni, pedig egynyomú úton ez lehetetlen. Rendőri szigor sem volt elegendő, hogy körbe menjenek, és kilométeres kerülővel forduljanak. Ehhez Tarczi Sándor, ismert kollégánk harsányságára volt szükség. Amit építettünk, az nem nyúlgát volt, hanem egy sok-sok zsák vastagságú várfal, amire virradatra kezdtek bizalommal nézni a falazok. A bizalom talán abból is származott, hogy információim és számításaim alapján meg tudtam jelölni a tetőzés várható szintjét, vagyis az erőfeszítések végét. Nem úgy a közeli vályog udvarház ijedt gazdája a szomszédban a víz szélén, egy magaslaton. Hiába verettem le neki egy cöveket, hogy a házához csak addig fog közelíteni a viz, ő munkához látott. Félelmében háza népével lekapkodta a cserepet a fedélszékről, hogy legalább a cserép meneküljön meg, amikor majd minden összeomlik. A háza persze megmaradt, csak a másnapi hó okozott neki komoly gondot. Annak idején jelentést kellett írnom a védekezés során szerzett tapasztalatokról, javaslataimról. Amikor átvettem a mindegyik árvízvédekezőt megillető, szerény emléklapot, kaptam egy megjegyzést is: Kár volt olyannyira meglátnom a hadsereg negatív közreműködését a Szeremle alatti gátszakadásoknál. ... gyémántdiplomás mérnök A Budapesti Műszaki Egyetem II. sz. Vízépítéstani Tanszékének voll tanársegédje, majd adjunktusa. Később a Duna-Tisza csatorna és a Tiszántúli Öntöző Főcsatorna építési munkáiban vett részt. Az ÉM Mélyéptervnél tervezte, vezette a dunaújvárosi, százhalombattai és oroszlányi mélyépítési és ipari-vízellátási létesítmények építését. Tervezője volt a Dunai Vasmű kikötőjének, az újpesti építőanyag-kikötőnek. Korszerűsítette az erömüvi és más zagyterek, meddő-elhelyezések építését és környezetbarát üzemeltetését. Védelemvezető volt 1954-ben, 1956-ban. 1965-ben a dunai, 1970-ben a tiszai árvizeknél. 5 évet töltött Algériában, hidrológiai szakvélemények készítésével. A VHuki tud. főmunkatársaként vonult nyugalomba 1983-ban.. Nyugdíjasként a Bős-Nagymaros vízlépcsőrendszer reális megoldása érdekében fejtett ki tevékenységet. Jelen összeállítása kiegészíti a lapunk 2002. évi 5. számában közölt részletes árvízi visszaemlékezést.